Egyházi Híradó, 2003 (41. évfolyam, 1-3. szám)
2003-04-01 / 2. szám
Egyházi Híradó 5. oldal ugyan még nem az vagyok, amivé lennem kell, de az bizonyos, hogy az ő megújító, megszentelő hatalma alól szabadulni nem tudok. Tele van az életem gyöngeségekkel, bűnökkel, talán el is esem, de Tőle elszakadni már nem tudok, láthatatlan, megfoghatatlan és ismeretlen szálakkal úgy hozzá vagyok kötözve, hogy kénytelen vagyok magamat a Krisztus foglyának tekinteni. Mindezekből a tapasztalatokból a keresztyén ember visszakövetkeztethet s boldogan vallja meg, hogy nem mi választottuk, hanem 0 választott minket, nem magunktól teremjük az új élet gyümölcseit, hanem az O lelke indításából. Az, hogy neki tulajdonítjuk nemcsak testi állapotunkat, egészségünket, testi és lelki arravalóságainkat és javainkat, hanem erkölcsi minőségünket, de neki tulajdonítjuk hitünket és annak minden erejét: ez már predestináció! De még több ennél is. Hisszük, hogy olyanokká, amilyenek vagyunk, nem ma, vagy a tegnap teremtett, hanem eleitől fogva olyanoknak tervezett és úgy formált anyánk méhétől fogva, hogy kigyúljon bennünk valami égi tűz és pünkösdi láng és megzendüljön ajkunkon: Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek. Nem ti szerettetek előbb, hanem O szeretett előbb, nem ti ismertétek Őt előbb, hanem Ő ismert titeket előbb és nem ti választottátok Őt, hanem Ő választott titeket. Az, hogy mi hisszük, hogy valljuk az Ő nevét, ez nem a pillanatnak a dolga, hanem idői következménye olyan elhatározásoknak, dekrétumnak, amely már elpecsételtetett, amikor még sem ég, sem föld nem volt formálva. Az én hitem nem az én művem, hanem éppen úgy beletartozik az Isten világába, mint a csillagok, vagy, mint az atom szerkezet, a Kr. Érdeme, vagy a Szt. Lélek munkája (Ravasz László). Akiben van elég háládatosság, hogy mindent Istennek tulajdonítson, akiben van elég alázatosság, hogy önmagától minden érdemet Isten atyai szeretetére ruházzon és akiben van elég mély hit, hogy mindezt megvallja, az szükségképen jut el a predestinációra. De az ilyen ember nem is fog soha kételkedni afelett, hogy valóban kiválasztott, de nem is fog soha az ő kiválasztásával dicsekedni, mert épen a kiválasztás az tény, amelynek alapján mindent Istennek tulajdonít, az elveszi a dicsekvésnek minden lehetőségét. Nemcsak, de az ilyen ember még arra sem fog vállalkozni, hogy mások felett ítéletet mondjon, mert jól tudja, hogy az ítéletmondás egyesegyedül Istenre tartozik, tudván azt, hogy Istennek van hatalma bármikor feltörni a kiválasztatásról bizonyságot tevő pecsétet. (Pál apostol, Augusztinus példája.) “Az életnek az utolsó előtti másodperce és a halál pillanata közötti idő elegendő arra, hogy az életünkön az örökkévalóság áttörjön” (F. Ebner). Ezért valljuk Pál apostollal: "Akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, akiket eleve elismert, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, meg is dicsőítette." "Kicsoda szakaszthat el minket a Krisztus szerelmétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-e? Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban." Innen van a református keresztyén ember rendíthetetlen nyugalma, belső békessége és derült jövőbenézése. A predestinációban vallott Isten tehát nem puszta szemlélője, vagy előrelátója a mi életünk kibontakozásának, mert ha így lenne, úgy Isten az embertől függene, illetőleg Isten elhatározása aszerint csapongana, mint az ember viselkedése. De ha Isten ilyen szuverenitással áll szemben az emberrel, vájjon van-e értelme annak, hogy az egyáltalában igyekezzék életét az Isten törvényéhez szabni; és egyáltalában van-e lehetősége annak, hogy az ember valamit is tegyen az ő élete megváltoztatására? - És egyáltalában van-e ezzel a hatalmas Úristennel szemben valami szabadsága az embernek? Először is legyünk tisztában azzal, hogy az Úristenben hívő, erősen hívő ember lelkében ez a kérdés valóban fel sem merül, vagy ha felmerül, úgy a kérdés nem hitből, hanem puszta okoskodásból merül fel. A mi hitvallásunk azt mondja, hogy lehetetlen, hogy azok, akiket Isten elválasztott és megigazított, ne teremjék a megtérés gyümölcseit. A hívő ember, aki egyszer belekerült, a kiválasztás folytán, az Isten akaratának a nagy vérkeringésébe, azt ez az akarat viszi magával. Jézus Krisztus azt vallja, hogy az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom. Az Isten által kiválasztott ember nem hallgat a saját porszemnyi értelmének az indokaira, hanem az Isten akarata mindenkori indokának befolyása alatt áll és cselekszik. Nem mérlegel, hanem engedelmeskedik; nem kérdezgeti, hogy tetszik nekem ez az akarat, vagy nem, hanem aláveti magát annak, nem kérdez ég és föld után, hanem rábízza életét erre a sokszor viharzó, sokszor tűzzel égő, világító, hajtó és zaklató akaratra, mert tudja, hogy csak egyedül ez az akarat jó, a legfőbb és semmiféle akarattal össze nem hasonlítható jó. Az ilyen ember mer a soha nem látottra nézni, a soha nem hallottra hallgatni, fel meri tenni az életét a talán ismeretlen parancsra csak azért, mert ez magától az Úristentől jön. Ez a hit, ez a gondolkozás, ez az
