Egyházi Híradó, 2003 (41. évfolyam, 1-3. szám)

2003-04-01 / 2. szám

4. oldal Egyházi Híradó

A Predestinációról

Egyházunk presbitere Dr. Mester Zoltán tavaly ősszel Magyarországon járt és egy könyvet ajánlott figyelmembe. A XX. század magyar teológusainak megjelent cikkeit közlik benne. Érdemes figyelmet szentelni az írásoknak, hiszen napjainkban is érvényesek azok a gondolatok, melyeket a múlt század első harmadában vetettek fel. Íme egyik írás Tavaszy Sándor teológiai professzor tollából. Remélem mindannyiunk épülésére szolgál.

Tavaszy Sándor

A predestináció és szabadság

Minden nem-református embernek legalább annyi sejtelme van a mi hitünkről, hogy mi reformátusok valljuk az Isten eleve elrendelését, a predestinációt. De hogy valójában mit tanítunk a predestinációban, arról bizony még sok református ember is nagyon keveset tud. Pedig a mi hitünk, világ- és életfelfogásunk, jellemünk, tehát a mi egész életstílusunk a predestinációban van kifejezve. Miután a stílus a művészi kifejezési forma, ennélfogva a predestináció úgy benne van az igazi református ember minden megnyilatkozásában, egész gondolkozásában és életfolytatásában, mint a forma és a terv a középkori gótikában, vagy mint a rózsafán termett minden egyes virágban az ő sajátos színe, illata és külön karaktere. Az igazi református ember, még ha tudatlanul is, anélkül, hogy számot tudna adni arról, mint a rózsa, lehelli, hordozza, zengi egész életével a saját predestinációs jellemét. A református ember rendíthetetlen nyugalma, zavartalan belső békessége, türelme, várakozni tudása, legyőzhetetlen optimizmusa, szinte könnyelmű derűje, a jövővel szemben való bizalma, törhetetlen reménysége, de sokszor kemény és zordon helytállása és makacssága is, mind a predestinációban gyökereznek, abból következnek és csak abból érthetők meg.

A predestinációt valamikor “horribile decretum”-nak nevezték el. Borzasztó dekrétum, mert mindent Istennek tulajdonított. Életem, halálom, üdvösségem: nem az enyém és nem áll az én hatalmam alatt, hanem mindennek eredete, iránya és célja egyesegyedül az Úristen kezében van letéve. Horribilis ez a dekrétum, mert megfosztja az embert dicsekedésének és dicsőségvágyának minden lehetőségétől és minden fenntartás nélkül szolgálja ki az embert Istennek. Hát nem horribilis tan-e az a predestináció, amelyik ellentmondást nem tűrő paranccsal szállítja le az embert arról az emelvényről, amelyet saját érdemeiből, sikereiből, értelmi és akarati képessége nagyszerű teljesítményeivel épít magának, hogy kiemelje magát a nagy tömegek sorából és saját dicsfényében ragyogjon.

Hát nem horribilis és igazságtalan tan az, amelyik azt tanítja, hogy az ember üdvössége már az örökkévalóságban elhatároztatott Isten által? Igen, borzasztó ez a tan, akkor, ha Istent, mint kiszámíthatatlan Végzetet tekinti valaki, de ha egyszer a hívő ember szemével nézünk fel reá, szívünk elcsitul, megszűnik minden lázadozás és boldogan rendeljük alá magunkat az ő titkos vezetésének, szabad és ingyenvaló kegyelmének.

Hogy mit jelent a predestináció, azt a legkönnyebben úgy tudom elmondani, ha leírom annak az egyéni lélekben való megszületését. Legyünk tisztában mindenekelőtt, hogy a predestináció nem valami theoria, vagy nem egy törvény, mint az oktörvény, vagy bármely más természeti törvény. Nem egy előlegesen megalkotott tan, amelyet azután alkalmazunk az egyes emberek életére s annak alapján némelyeket üdvösségre, másokat kárhozatra rendelteknek vallunk. Sőt, a predestináció alapján egyáltalában nem ítélkezünk, egyenesen nem szabad ítélkeznünk senkinek a hite, élete és jövendője felett miután éppen a predestináció igazságából következik, hogy minden ítélet egyenesen az Úristen kezében van letéve.

A predestinációt vallotta Pál apostol, vallotta Augusztinus, Luther és Kálv in és minden nagy keresztyén lélek, de nem azért hisszük és valljuk, hanem a saját tapasztalataink alapján. A predestináció tehát nem az egyház és nagy theologusainak a tekintélyét, hanem a saját legszemélyesebb tapasztalatunkon nyugszik.

Ez a tapasztalatszerzés pedig azzal indul el, hogy a Szentírás által szakadatlanul követelt józansággal és tiszta látással megismerjük önmagunkat és világunkat. És meglátjuk először is azt, hogy nincs bennünk semmi természettől való jóság, amivel Istentől kiérdemelhetnők az ő kegyelmét, mert Istent semmiféle emberi teljesítménnyel megvásárolni nem lehet.

De van ennek a tapasztalatszerzésnek egy másik oldala is. Az t.i., hogy Isten szabadító kegyelmének köszönhetem azt, ami vagyok, ahol vagyok és azt a minőséget, erkölcsi jellemet, amellyel fel vagyok ruházva. Hogy nem estünk áldozatául ugyanazoknak a kísértéseknek, amelyeknek annyian áldozatául esnek napról-napra, hogy nem zuhantunk bele ugyanzokba a szakadékokba, amelyek között mi is végigmentünk, hogy nem valósultak meg bennünk ugyanazok a romlásba, kárhoztaba vivő hajlamok, amelyek másokat az erkölcsi züllés legmélyebb pontjára vetnek: mind nem a mi érdemünk, hanem a könyörülő Istené, aki könyörül azon, akin könyörül.

De még ez sem elég, hanem tapasztalom, hogy én nem vagyok a magamé, hanem az én hűséges Uramé, a Jézus Krisztusé. Általa már nem az vagyok, aki voltam,