Egyházi Híradó, 2002 (40. évfolyam, 1-4. szám)
2002-04-01 / 2. szám
16. oldal Egyházi Híradó alföldi parasztságra, vagy akár Arany Jánosra) és a 4-5 százalékban előforduló erősen kiálló, kissé görbült orrú, szikár, erős járomcsontú taurid típusra. Sokan a kelet-európai területen felvett szőke, kék szemű, erőteljes járomcsontú és pisze orrú keletbalti típust is részben a magyarokhoz kötik, ezt rajzolta meg tévesen Benczúr Gyula „a magyarnak". A magyarok ősi fiziológiai, élettani tulajdonságai közé tartozik az Európában részben már csak nálunk előforduló tejérzékenység (ezért őseink nem ittak tejet, hanem a tejfehérjét kicsapatták, kumiszt, joghurtot, aludttejet és sajtot fogyasztottak. Gyermekeink egy része még ma is „mongolredővel" születik (az újszülöttek szemhéja részlegesen fedi a könnycsatornát) és igen gyakori a „mongolfolt" (a keresztcsont táján látható pigment- vagy szőrcsomócska), amely a néhány hónapos csecsemőnél aztán eltűnik, de meg is maradhat. Őseink élettani tulajdonságai közül elsőként a vérsavóban lévő ellenanyag-tulajdonságokat („markereket") vizsgálták. Ugyanis, ha egy népen belül szelekciós vagy egyéb populáció-genetikai mechanizmusok működésének hatására a Gm-tulajdonságok egy bizonyos gyakorisága kialakul, akkor az nemzedékről nemzedékre átadódik, megőrződik. A magyaroknál előforduló markerek Európa egyetlen népénél sem találhatók meg; legkeletebbre Kelet-Turkesztánban az ujgurok és a jugarok hordozzák, ami immunológiai rokonságot feltételez. Ez a marker nem fordul elő a finneknél, az ősi ugor népeknél, de szórványban megtalálható a mai finnugor népeknél, ami kizárja a finnekkel és az ugor népekkel való élettani rokonságot, de bizonyítja azt, hogy őseink átvonultak azon a területen, ahol a mai finnugor népek éltek. A népek közötti rokonság legújabb kutatási területe a DNS-lánc oldalláncainak azonossága; e téren nagy nemzetközi összefogással Piotr Weglenski genetikus professzor, a warsói egyetem rektora publikált a markerekhez hasonló eredményeket. 1989-ben nagy botrányok között Czine Mihály előszavával Fejér Gyula szerkesztésében Dobos Lászlóval, Lőrincze Lajossal, Pozsgay Imrével, Püski Sándorral, Sinor Dénessel, Sütő Andrással, Szörényi Leventével, Szűrös Mátyással és még néhány szerzővel megjelentettünk egy kötetet, Mi magyarul vagyunk emberek címmel. E kötetben az élet minden területéről érkező szerzők kelet-nyugat közti híd szerepünkről írtak. Pozsgay Imrénél olvassuk: „Ha a nemzet saját identitásában nem tud megerősödni... akkor a nemzet csak bérmunkása lehet a világnak és soha nem lesz önálló tényezője a világpolitikának..." Czine Mihály ezt így fogalmazta meg: „A magyarságtudat egyik kulcskérdése: hol a helyünk s mi a feladatunk a világban? Legtöbben a kovász szerepére látnák érdemesnek és alkalmasnak a magyarságot, s hídnak képzelnék Kelet és Nyugat között..." Mi mások vagyunk, mint Európa minden népe; nem jobbak, nem rosszabbak, hanem mások - ezen napjainkban elcsépelt kifejezés jobbik értelmében. Ezt a „másságot" vállalnunk kell és meg kell őriznünk, hiszen „csak addig él egy nemzet, amíg van hagyománya" (Széchenyi István). Talán egyetlen európai nép sem tudta megtenni azt, amit a magyarok, hogy nemcsak ősi kultúrájukat, nyelvüket tartották meg, hanem viselkedési formáikat is. Ezt kell tovább adni utódainknak, mert az uniformizálódó liberális világ éppen ettől akar megfosztani bennünket; a sajátostól, az egyeditől, az ősitől, az egyedülállótól. Bálint József SZERETLEK ERDÉLY Szeretlek Erdély, te szomorú, de szép szülőhazám. Ki ringattad bölcsőm, adtál szép anyanyelvet, testvériséget és honszerelmet. Érted szól mindig imám. Láttam bérceiden feljöni a Napkorongot, őseink Istenét. Hallgattam erdőid susogó, és patakjaid csobogó, altató zenéjét. Hordtam kalapomon, vadvirágaid színes bokrétáit, s lelkemben ezer emléked szinfóniáit... Szívem a tied a meghasadásig, szeretlek téged mindhalálig. Örömöd az én örömöm is, bánatod hidd el nekem is fáj, ünneplem dicső múltadat, cipelem nehéz kereszted, s ha tudnám, szeretném levenni fejedről, a töviskoronát. Elhagytalak, de nem hűtlenül, a sors kényszerített erre rá, s azóta kóbor kutyaként vándorlók az élet mezején, de lelkem, mint Mikesé, mindig hazajár. Havasaidon legelő nyájak kolompja, furulyaszók, fonókban szóló nóták, fülembe zengenek örökké, a templomod mélabús harangja, viharaid zúgó haragja... Légy áldott Erdély mindörökké. Ha megszűnik dobogása, fáradt és sebzett szívemnek, szeretném, ha megadatnék, hogy hantod alatt pihenjek: és így, azután is poraidban, a végső éghasadásig, szerethesselek Erdély, a feltámadásig. Emlékként: Gally Józseftől, Magyar Honfitársaimnak. Los Angeles, CA 1993. Július hó.
