Egyházi Híradó, 2001 (39. évfolyam, 1-4. szám)
2001-05-01 / 2. szám
Egyházi Híradó 11. oldal BÚSKOMOR EMBEREK------------------------------------------------------------------------------------7-----------------------------Az alábbi cikket az internetről kaptam. Úgy érzem, hogy meg kell osztanom itt élő honfitársainkkal is. Érdemes elolvasni és elgondolkodni mondanivalóján. "Nemrég nemzetközi értekezleten foglalkoztak az orvosok a lehangoltság, a lelki nyomottság kihatásaival; előadásaiknak ezt az átfogó címet adták: a depresszió, mint betegség. Én magam azonban szándékosan használom a búskomort az idegen kifejezés helyett, mert egyszerre jelzi a beteg belső állapotát és annak külső tükröződését, amelyre aligha képes más nyelv. Mi azonban már régóta ismerünk más szavakat is a depresszió és a melankólia helyett, amikor például mélakórságot használunk. A konferencia megállapítása szerint minden harmadik magyarországi ember depressziós és ez sokféle más baj eredője is lehet. Sőt, ugyancsak egy magyar orvostudós, a világon elsőként írt tanulmányt arról hogy a csontritkulás főoka a bánat, a levertség, a tartós kedvetlenség. Nekem erről eszembe jut, hogy évtizedekkel ezelőtt, amikor az idős emberekről írtam novellafüzért, a legvénebb férfi azt bizonygatta az Öregek padján, hogy minden nyavalyánk a szomorúságból ered: ez lyukasztja ki a gyomrot, ettől izzik a szívünk és bújnak elő a szervezetünkben mindenféle daganatok, amelyek a sírba visznek bennünket... Tehát a népi tapasztalat és bölcsesség is sejt valamit ezekről az összefüggésekről. Az értekezlet viszont csak általában foglakozott a búskomorsággal, hiszen annak lehetnek egyéni okai is: szerelmi csalódás, egy kedves lény elvesztése, a gyógyíthatatlan betegség tudata, vagy akár súlyos anyagi csapás is. Más kérdés, hogy a tömeges jelenség esetén nem kellene-e foglakozni a társadalmi-történelmi körülményekkel, és azokból levezetni a megbetegedést? A történelmieket azért említem, mert gyanítom, hogy nemzedékek hordozzák génjeikben elődeik levertségének emlékeit a mohácsi vésztől negyvennyolcig, Trianonig és ötvenhatig. S mert öntudatlanul is igyekeznek megszüntetni magukban a "lelombozottság" közérzetét, vagy legalábbis szétzilálni azt, igyekeznek az üvöltő zenéhez és a kábítószerhez menekülni... Tehát depresszió, tehát búskomorság; de mit szóljunk e világjelenségről mi, erdélyi magyarok, akiknek a román néppel együtt el kell viselniük a gazdasági nyomorúságot és azon felül a szüntelenül érezhető és megalázó albérleti viszonyt is? De maradjunk az általános helyzetnél anélkül, hogy túlságosan belemennénk a részletekbe, amelyekről mindenki tud, vagyis arról, hogy milliók éheznek, vannak halálra ítélve, mert keresetükből nem tudják megvenni az életüket fenntartó legszükségesebb gyógyszereket sem. S már oda jutottunk ebben a koldusbotra görnyedő országban, hogy a bizonyítékok szerint emberhúst is mérnek némelyik város piacán. Mindezek után szükséges-e felmérnünk nálunk a depresszió okát? Az állam vezetői nem is törekednek erre, hiszen ellentmond érdekeiknek, s ehelyett bizonyára a jövőben is igyekeznek majd fölizzítani a nemzeti önérzetet, jóllehet az utóbbi időkben már ez sem helyettesítette a húst és a kenyeret; szalmalángnak bizonyult az időnkénti hazafias lelkesedés. Példa rá Valdim Tudor csúfos veresége is az elnökválasztás második fordulójában... Egy külföldi barátom arról beszélt nekem, hogy nem látott mosolygó embert az utcáinkon; ezen a szomorú megállapításon tűnődve fölidéztem magamban Anatole France novelláját ama riksakuliról, aki egy napon beleszeretett a tündérien szép nőbe, aki mosolyogva jött szembe vele az utcán. Nosza kulizni kellett még inkább, mint azelőtt, miközben családja éhezett, ő pénzt pénzre rakott, és amikor sikerült kissé kiöltöznie, megleste az igézetesen szép hölgyet, s eléje került a nő sétája közben. A tündér azonban elhaladt mellette, észre sem vette névtelen imádóját, s tovább mosolygott; a szerencsétlen kuli óriásit csalódott, és csak állt megdöbbenve, és nem értette a dolgot. Pedig csupán annyi történt, hogy a kedves teremtés nagyon szerette az életet, s ezáltal az embereket is, s azért mosolygott mindenkire boldogságában. Még a nyomorult riksakulira is..." * * * Akik teveled hajóznak "Egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó." (ApCsel 27,22b.) "Isten ajándékba adta néked mindazokat, kik teveled hajóznak." (ApCsel 27,24b.) Lehet egy sosközösség helyzete emberileg és evilági szerint teljesen és tökéletesen reménytelen. Az igehirdetőknek, és általában a bizonyságtévő keresztyénnek - de egyedül csak őneki - akkor is szent joga van a reménységet hirdetni. Ez a reménység arra vonatkozik, hogy a sorsközösség keretei bármily reménytelenül széthullóban vannak is: a sorsközösségekbe zárt lelkekre vár az örökélet. "Egy lélek sem vész el, csak a hajó." Végső katasztrófába jutott sorsközösségnek a valódi igehirdetőktől mindenekfölött azt kell hallania, hogy Isten felforgathat trónokat, összetörhet birodalmakat, eltörölhet országhatárokat, szétszórhat és összekeverhet népeket és nemzeteket: de az ő választottait senki az ő kezéből ki nem ragadja. Nála minden egyes lélek, test és élet számon van tartva és eleve rendezte földi és örök sorsát. Részlet Révész Imre: Igehirdetés és politika c. tanulmányából * * * SZÁRMAZÁSOM Iszonyú, hogy elporlad a testem, és hogy elszáll a lélek, hogy a halálnak horga ma vagy holnap könnyen elérhet, mégsem fürdőm őrületben, mint Hölderlin és annyi társam, mert olyan népből születtem mely bízik a föltámadásban. Horváth Imre
