Egyházi Híradó, 2001 (39. évfolyam, 1-4. szám)
2001-01-01 / 1. szám
Egyházi Híradó 15. oldal Nt. Szabó Sándor, az Ontariói Független Magyar Református Egyház lelkipásztora Igehirdetése az Amerikai Magyar Református Egyház Nyugati Egyházmegye Presbiteri Konferenciáján. Hollywood, California 2001. március 17. Alapige: Márk evangéliuma: 2:13-17. Kedves lelkipásztor testvérek! Kedves presbiter testvérek! Egy elhívási történetet hallunk Márk evangéliumában, amelyben tanítványának, követőjének hívja el és választja Jézus Lévit. Legyen mindnyájunknak biztatás, bátorítás az Igéből Jézus mindent megváltoztató hatalma. Lévi személyében egy olyan valakit hív el legközelebbi környezetébe Jézus, akit foglalkozása miatt a közvélemény egyértelműen megvet és kitaszít a közösségből. Nem kell az evangélium írójának külön elmagyarázni azt, hogy mit jelent ez a foglalkozás. Róma embertelen vámrendszerének kiszolgálása egy zsidó ember részéről honfitársai szemében. Vámszedöröl van szó, a római adórendszer kiszolgálójáról, a megszálló hatalom, Heródes Antipas megbízásából, aki közutálatnak örvendett és akit honfitársai mély megvetéssel illettek. A neve is jelentést tartalmaz, mert a Lévi azt jelenti: körülfont, így is lehetne fordítani: körmönfont, ravsz, dörzsölt. De kap egy új nevet ami azt jelenti: Máté - Isten ajándéka. Egy ilyen ravsz, körmönfont emberből is lehetett Isten ajándéka, a vámszedöből evangélista. Jézus meglátta ezt az embert, akinek oly sok gondja baja volt, akire megvetéssel néztek az emberek, aki megvetettsége miatt körül volt fonva a komplexusaival, aki így lelkileg nem is lehetett egészséges. Jézus ezt a bajbajutott embert, ezt a befelé reszkető szívű, kifelé hatalmat mutató embert látja meg. Jézus meglátja, - mi, nem látjuk meg ezeket az embereket. A másik embert elmellözzük és csak sokaságban, tömegben gondolkodunk, de egy emberben nem. Hányszor döbbenünk rá, hogy milyen kevés ember van , aki megáll mellettünk és meghallgat, akinek elmondhatunk valamit, aki érdeklődik irántunk és elmondhatjuk neki bajunkat. A mai ember számára hiánycikk a másik ember, aki öt észreveszi és megszólítja a modern világunk egyre gyorsuló forgatagában, abban a nehézségben, megszorításban, abban a körülfontságban, amiben vagyunk. Nem tudunk kikapcsolódni, nem tudunk megpihenni, nem tudunk időt szentelni a másik embernek csak a munka foglalja le az időt, az energiát, amely egy idő után unalmassá és értelmetlenné válik. A vasárnapokon, szabadnapokon ideges mindenki, sokan félnek az ünnepektől, s nem tudnak mit kezdeni a szabadidejükkel. Ebben a fásultságban, ebben a lemondásban nem érünk rá a másik ember számára, nincs szavunk, nincs közeledési készségünk a másik felé. De Jézus a mellé az ember mellé áll, aki nem mer közeledni Felé. Mert hogyan is merne egy vámszedö kapcsolatot keresni egy nagyon is közismert tanítómesterrel? Biztosan hallott már Jézusról valahol a tömegek beszéltek Róla és a hír hallatán vágyik a szíve mélyén utána, de nem mer közeledni. Jézus azonban megérzi ezt a vágyódást, a magányos léleknek ezt a kisugárzását, ezt a lelki tapintást, amely csak egy belső lelki rezzenés, ami nem válik a kéz mozdulatává és a száj hangjává. Jézus egyszemélyes szolgálatát úgy végzi, hogy azonnal meglátja Lévit és azonnal megáll mellette. Ezt tanítja Ő nekünk egyházi vezetőknek, hogy ebben a Jézus-i megállásban teljesedjék ki a lelkipásztori és presbiteri szolgálatunk. Ő erre a szolgálatra hív el minket a saját világunk görcsös megkötözöttségeiből a szolgálat tiszta mezejére. Augusztinusz mondta, hogy "akkor lehet valakit megváltoztatni, ha előbb elfogadjuk annak, aki". Vállaljuk a presbiteri szolgálatot úgy is, hogy közösséget vállalunk a másik emberrel, azzal, akinek talán pontosan ránk van szüksége! Vállaljuk a lelkigondozás súlyos keresztviselését és kövessük Jézus ebben a szolgálatban is! Jézus közösséget vállal Lévivel, akivel a népéből egyetlen valamirevaló, magára valamit adó ember sem vállal közösséget. Jézus pedig megáll mellette, elmegy otthonába, leül vele egy asztalhoz, sőt a vele való hasonló embereket is odagyüjti házába, ami megütközést vát ki a konvencionális gondolkodású környezetükben. Jézus a tiltakozó farizeusoknak és írástudóknak arról ad leckét, hogy küldetésének Isten akaratából nyert hatalma nem a bűn következményeként fennálló emberi helyzetek megállapítása és lerögzítése, hanem a bűn elleni harc, a bűn áldozatainak irgalmas szívű megsegítése és meggyógyítása. Tőle az igazak ne várják kiválóságuk szentesítését, mert nem azért jött. Ö a betegekhez küldetett, hogy ítélkezés helyett gyógyítással forduljon hozzájuk, a bűnösökhöz jött, hogy átok és megvetés helyett hívó szóval vigye őket közelebb Istenhez. A betegtől nem húzódhatunk el írtózattal, gyógyítani kell. Isten az önző kegyességet utálattal veti el: a másik emberhez a bajban való odahjlás kedves előtte egyedül. Számtalanszor megtörténik, hogy mi is betegnek érezzük magunkat, rosszul érezzük magunkat, de ez a betegség nem csak testi értelemben mondható annak, hanem gyakran fáj a lelkünk is, mondhatnánk azt, hogy szinte szüntelenül egy kicsit rosszul érezzük magunkat belül is. De milyen csodálatos, hogy ma is számtalanszor megtörténik, ami Lévivel, hogy valami nem jó, valami miatt összekuszálódik az élet, valami miatt rosszul érzem magamat, Jézus a közelben van és Ő ezt megtudja, megérzi, kezelésbe vesz azonnal és közösséget vállal velem. Közösséget vállal Lévivel és társaságával, leül velük egy asztalhoz, iszik a vámszedö poharából. Hát hogy ne rendült volna meg ennek az embernek a szíve?
