AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 13. (Budapest, 2007)

III. Könyv- és irodalomtörténet - Bíbor Máté János: A kéziratos és nyomtatott könyv

A kéziratos és a nyomtatott könyv egy másik réteget, végül csiszolták és méretre vágták. Az így létrejött írófelület arasznyi széles volt, hossza viszont több méteres is lehetett. Általában tussal írtak rá. Az íróvessző többnyire nádból készült. A papirusznak csak az egyik oldalára lehetett írni. Másik hátránya, hogy meglehetősen sérülékeny. Ez magyarázza, hogy viszonylag kevés maradt fenn. A papirusz jellegzetesen ókori írófelület, de a Meroving-udvar a 7. századig, a Pápai Kúria pedig a 13. századig használta. Ugyanakkor már a 11. században megjelent Európában a papír. Mindeközben folyamatos a pergamen használata is. Magyarországon sem a közép-, sem az újkorban nem használtak papiruszt, előfordulása nagyon ritka és teljesen esetleges. A pergamen állatbőrből készül, mivel viszonylag vastag, mindkét oldalára lehet írni. Lehetőleg juh vagy kecske, esetleg borjú bőréből készítették. Az állatról lenyúzott bőrről — mész és víz segítségével — először teljesen eltávolították a szőrt és a húst, majd leöblítették és keretbe feszítve szárították. Ezután beszórták krétaporral, hogy az a szőrtüszők likacsait eltömítse, végül csiszolták és darabolták. A velin a luxus célokra újszülött, sőt magzati állatok bőréből készített, rendkívül finom pergamen. (Ma a különlegesen jó minőségű papírokat hívják így.) Ha lehet, még fényűzőbbnek számított a pergamen bíborszínűre festése, különösen azért, mert erre általában arany vagy ezüst betűkkel írtak. Minthogy az egyszerű pergamen is meglehetősen drága volt, megesett, hogy régi és szükségtelennek ítélt kéziratokról letörölték ül. kivakarták az írást, s a felületet újra felhasználták. Az ilyen lapot nevezik palimpszesztnek. (Ibolyántúli fényben általában az eredeti írás is elolvasható.) A középkori Magyarországon Bártfán és Eperjesen biztosan működött pergamenkészítő. A keresletet jelzi, hogy önálló mesterség volt, amiből meg lehetett élni. Mint oly sok mindent, papírt is Kínában készítettek először, a legkorábbi leletek a Kr. e. 2. századból valók. A rothasztott növényrostokból álló pépet szárították, mozsarakban összetörték, s az így létrejött port vízzel keverték. Ezt kiöntve (később szitával merítve), majd megszárítva papírhoz jutottak. A papírt a 6. században már Koreában, a következőben pedig japánban is ismerték. A 8. század közepén kínaiaktól jutott az arab világba, innen pedig Dél-Európába all., Nyugat-Európába a következő században. Magyarországon a 14. század elejétől használják. Az arab és az európai merített papír többnyire rongyból készült. Ezeket Európában papírmalmokban foszlatták szét, majd a kádakban erjesztett pépből szitával merítették a lapokat. A víz kicsurgása után posztóra helyezve kipréselték belőle a maradék nedvességet, szárították, enyvezték, simára csiszolták, majd méretre vágták és bálákba csomagolták. Minden bála tíz rizsmát, s minden rizsma húsz koncot tartalmazott. Egy-egy konc pedig 24 ívből állt. Magyarországon csak a 16. századtól működtek papírmalmok, a középkorban — elsősorban itáliai és lengyel — behozatallal fedezték az igényeket. Az egyes műhelyek, sőt szállítmányok azonosítását megkönnyíti a 13. század óta használatos vízjel. Ez úgy jön létre, hogy a szita hálójába egy drótból hajtogatott jelet tesznek. Itt természetesen valamivel vékonyabb lesz a papír, 227