AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 11. (Budapest, 2003)

IV. Művelődéstörténet - Fabó Edit: A reflektív társadalomismeret nyilvánossága. A karikatúra megjelenése a dualizmuskori magyar élclapokban

Főként a jogosulatlan igények eltúlzott igenlésében jelenik meg. A humorral ellentétben az irónia nem békülékeny, hanem erősen kritikai és támadó. Bizonyos erkölcsi állásfoglalást is mutat, ha érzékelteti a hiányosságokat, és utal egy mélyebben fekvő világrendre. Az öniróniában a kritika tüköréffektus-szerű jelensége érhető tetten."

2 A Humorkxikon árnyaltabban fejti ki, hogy „olyan gondolkodói (bölcseleti, esztétikai, alkotó művészi, nyelv-szerkezeti gondolatforma, költészettani, szónoklattani) fogalom és emberi, illetve művészi magatartás, amely a negációt, a tagadást, a leminősítést elismerés, magasztalás, dicséret, illetve állítás formájában fejezi ki. Ebben az értelemben tökéletesen fedi a görög szó eredeti jelentését." 3 Általános használatban mindenki ismeri a szó jelentését, s az iróniával, mint alakzattal jobbára él is. Tágabb értelmezésben a fogalom inkább egyfajta technikát takar, amikor a beszélő mást mond, mint amit gondol. Valójában ez olyan nyelvi-logikai szerkezeti egység, amelyben tartalmi és logikai ellentmondás fejeződik ki. Következésképp a tagadás állítás, az állítás tagadás. A kommunikációs közegben előforduló, ilyen kódolt — és más tartalmat is hordozó - üzenet zavartalan, kölcsönös fogadására a szereplőknek hasonló háttértudással, tapasztalattal és képességekkel kell bírniuk. A 19. századra jellemző iróniaszemlélet fogalmazódik meg Kierkegaard (1813-1855) felfogásában. Szerinte az irónia válságkorszakok magatartásformája, amikor a régi rendező elvek elvesztik erejüket, és még nem adják át helyüket az új szabályoknak. Az ironikus viselkedés nem tragikus, mert nem kötődik a megbukott értékrendekhez, s ezért előkészítheti az eljövendő, új törvények alapelveit.

4 Korunk, azaz a posztmodem, irónia elmélete a romantikához hasonlóan teremtésre ösztönzi a szubjektumot. A cselekvés helye és iránya más, így a kívánt cél is eltérő. A romantika a művészeten keresztül az ideák, a posztmodem, pedig a fantasztikum világába tereli az alkotó szubjektumot. A mai ironikus megelégszik a nyelvi síkon zajló játékkal, melynek feltétele a használt „végjeges fogalomkészlet" tagadása, hogy egy új, saját, önnön létét, cselekedeteit és vélekedéseit igazoló „végső szótárt" állíthasson fel.

5 Almási Miklós a lázadás gesztusában találja meg a két, nagy irónia-felfogás szintézisét: „A romantika és a posztmodem egyaránt a racionalizmusnak ezt az univerzalitás-diktatúráját utasítja el, ... az elutasításnak az irónia lett a közös anyanyelve, nyelvi játéka." 6 Az irónia fogalomkörébe tartozó és a komikumhoz kapcsolódó humorra, szatírára, gúnyra és szarkazmusra e tanulmányban - részben terjedelmi okból - csak érintőlegesen lehet utalni. A humor az antikvitásban eredetileg az ember azon testnedvet jelentette, amelytől a jó közérzet, és a jó kedélyállapot függött. Később ezért az embernek azt a tulajdonságát takarta, amellyel környezetét kiegyensúlyozottan, kedélyesen, jó indulattal tudta szemlélni. A gúny, pedig azt a viselkedési módot, stílust, modort 2 Magyar Nagylexikon. 10. köt. 36. p. 3 Humorlexikon. Bp.: Tarsoly, 2001. 421. p. 4 Humorlexikon. 422. p. 5 Richard Rorty: Esetlegesség, irónia, szolidaritás. Pécs: Jelenkor, 1994. 89. p. 6 Almási Miklós: Anti-esztétika. Bp.: T-Twins, Lukács Archívum, 1992. 217. p. 302