AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 6. (Budapest, 1972)

Egyéb tanulmányok - Dümmerth Dezső: A magyar fejedelemség keletkezése és eszmevilága

KARIZMA ÉS ISTENKEGYELMISÉG A szakralitással azonban még nem merül ki az uralkodás eszméje. Hiszen ez csupán az intézmény és megszemélyesítője természetére, állapotára vonatkozik. E pasz•szív vonatkozáshoz azonban egy aktív pólus is tartozik: a hatalom gyakorlásának célja, feladata. Egy gyakorlati irányulású cselekvés tehát, valami kötelesség elvégzése, mely magának az uralomnak létjogosultságot és értelmet ad. E feladat elvégzése nem következik önként a szakrális állapotból, mely nem «gyéb, mint személytelen, vérségi örökség. Az uralkodás gyakorlására való képesség, a hivatásra való, személyes alkalmasság a karizma erejéből adódik. A karizmatikus uralkodás eszméjével főként a német művelődéstörténeti iskola foglalkozott már a század elején sokat, és az istenkegyelmiség (Gottesgnadentum)

33 kifejezést alkalmazta rá. Ezt a szóhasználatot a harmincas évek magyar történetírása is aggály nélkül átvette (Deér), nem gondolva arra, hogy a meg nem felelő kifejezés használata fogalomzavarhoz vezet. Az „isteni kegyelem" fogalma ugyanis jellegzetes, keresztény tanítás, mely a pogány szakralitás-fogalommal éles ellentétben áll. A keresztény tanítás szerint a kegyelem isteni ajándék a földi halandó ember számára, melynek segítségével kijelölt hivatását teljesíteni tudja. Ilyen értelemben tehát alkalmasságra képesítő karizma. Egészen más jellegű azonban a pogány gondolat. Itt is beszélhetünk ugyan karizmáról, hivatásra képesítő isteni erőről, csakhogy ez nem kegyelmi ajándékként érkezik a kiválasztott számára, hanem logikus következménye „isteni hasonlóságának", tehát „égi származásából" ered. A lényében rejlő isteni rész a pogány karizmatikust élesen elválasztja a többi, földi halandótól, és a mitikus hitben félig egy más létmódba helyezi. Könnyű felismerni, hogy a pogány karizma, mely a szakralitás alapján áll, merőben irracionális képzet, mely evilági és túlvilági létben nem ismer éles határvonalat. Annál élesebb különbséget lát azonban kiválasztott (szakrális) és nem-kiválasztott {profán) ember között. A keresztény tanítás ezzel szemben, minden misztikus vonatkozása mellett is, erős realitás-érzékkel bír, mikor az isteni és emberi létmódot választja szét élesen, ugyanakkor ember és ember, mint Istentől különböző földi halandók között nem lát lényeges különbséget. A kiválasztás is csak isteni kegyelmi ajándék, mely az ember létmódját nem alakítja át. A két eszme különbsége természetesen nem csak a teóriában, hanem a belőle következő gyakorlatban is lényeges. Az isteni kegyelem alapján uralkodó fejedelem •személye szerint felelős feladatának teljesítéséért, karizmájának felhasználásáért Istennek. A pogány, szakrális uralkodó ellenben, mivel maga is része az istenségnek, nem tartozik felelősséggel senkinek. Tehát korlátlan úr. Karizmatikus uralkodó eszerint lehet keresztény is, pogány is. „Istenkegyelmiségi" eszme alapján álló uralkodó azonban csak keresztény lehet, s ezért téves a pogány szakralitás karizmáját, a korlátlan uralkodást „istenkegyeimiségi eszmének" nevezni. Kétségtelen, hogy a keresztény, európai király eszme sem szabadult meg mindvégig a pogány-szakralitás képzetektől, s e motívumoknak, különösen a hatalom korlátlanságának kiépítésében fontos, bár leplezett szerepük volt. A steppei lovasnomád kultúrkör örökösei azonban, az első fejedelemválasztó magyarok viszont, a fejlődés fáziskülönbségeinek megfelelően, még azok között a képzetek között éltek, melyek valaha az egész emberiségre jellemzőek voltak. 33 Főként Kern, Fritz: Gottesgnadentum und Widerstandsrecht im frühen Mittelalter. 2. Aufl. Münster-Köln, 1954., egyébként alapvető fontosságú munkája. 219