AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 5. (Budapest, 1970)

Egyéb tanulmányok - Izsépy Edit: Rablevelek a váradi török börtönből

A hol egyhangúan ismételt, hol pedig szinte balladai tömörségű panaszokból a hódoltságkori magyarságnak apró tragédiái tűnnek elő. Az emberek élete még messze túl a végvári vonalakon sem volt bátorságos, soha nem tudhatták, mikor támad rájuk egy török portya s hurcolja nehéz rabságba. A szószerint említett „nyomorgatásokon" kívül több tény bizonyítja a rabok tűrhetetlen helyzetét. Fekete János és postája nem szöktek volna meg, s nem hagyták volna rútul cserben kezes rabtársaikat, hogyha nem érzik elviselhetetlennek a tömlöcöt és kilátásátalannak további sorsukat. Lehet, hogy a postarab vette rá Feketét a közös szökésre, vagy az is lehetséges, hogy az ónodi legény zavarodott bele a rabkiváltás üzelmeibe, s azt hitte hamarabb szabadul, ha egyszerűen tovább állnak. A terebesi jobbágyot azért bocsátották ki a váradi tömlőéből, hogy sarcát összeköldulja. Szülei azonban fiuk helyzetét reménytelennek tartva elvakult félelmükben meggyilkolták a postarabot. Primitív ösztöneikre hallgatva nem gondolták meg, hogy a rabság tanújának s a rabbilincseknek elásásával még nem szerezhetik vissza gyermekük szabadságát. Sőt ezáltal magukat is gyilkosságba és rabságba döntötték. A szokástörvény valóban elevenen élt a végeken, a magyar főkapitányok a XVII. század második felében sem engedték meg ennek áthágását. Hogy még a jobbágysorsú rabok is értéket képviseltek, azt a többi között, Barakonyiné túlkapása is bizonyítja, aki erőszakkal próbált magának rabokat szerezni. Azt látjuk, hogy a magyar rabok leggyorsabban úgy szabadulhattak meg, ha egy török rabot vettek, akit maguk helyett kicserélhettek. így lett szabad az egri Boza András, és ily módon próbált szabadulni először Fekete János. 1666-ban a kallói végvár tömlöcében több olyan török raboskodott, akiket már megvettek egyes magyar rabok, hogy rajtuk szabadulhassanak. Például „Váradon raboskodó Horváth Sándor magyar rab rabja Baki egrí[l] cigány török, Váradnál esett rabságba másfél esztendeje,.'

m Legtöbb rabnak azonban nem volt miből csererabot vennie magának, vagy kifizetnie a sarcát, az ilyenek megpróbálták összekönyörögni a pénzt. Sok vasas rab járta akkor a városokat és udvarházakat, vásárokat és templomok környékét. Gyakran az ilyen nincstelenek elmentek egy magyar földesúrhoz, vagy végvári kapitányhoz, akiről tudták, hogy van török rabja és kérték, hogy cserélje ki őket. Nemcsupán a Dunántúlon a Zrínyiek és Batthyányak tartottak török rabokat, ők ezeket korábbi harcaikban, vagy később — Bécstől tiltott portyáikon szerezték. A tiszamenti, úgynevezett felsőmagyarországi végvárak főtisztjeinek is voltak törökjeik, akikhez nem a harcmezőn jutottak, hanem kótyavetyén. A kóborló végvári katonák a portyán nyert zsákmányt kótyavetyén árverezték el. A török rabokat nem tarthatták meg, hanem a végvár tömlöcében tartották, 36 Valamint „Szegedi György váradi magyar rab rabja Ahmet, Bosznabeli Zenicz faluból, váradi obsidiokor Biharnál fogták el." 1666. febr. 21-én készített jegyzék a kallói végvár tömlöcében levő 22 török (köztük egy asszony és egy kislány) és 5 rác rabról. Tulajdonosaik a legkülönbözőbb rendűek, Sennyey főkapitány és Kemény Simontól kezdte a különböző katonákon át Gargya Mihályné „kállai szegény asszony"-ig. Csáky lt. 118. cs. 21* 323