AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 5. (Budapest, 1970)

Egyéb tanulmányok - Engel Pál: A magyar világi nagybirtok megoszlása a XV. században (2. közlemény)

adattal kerülünk szembe. Az első nehézség természetesen az adatok hiánya. Bármilyen tömegű ismeretlen anyag lappang még levéltárainkban vagy egyelőre hozzáférhetetlen helyen, és fogja még idővel gazdagítani ismereteinket, számos fehér folt marad térképünkön. Ismeretes, hogy a törökdúlta déli végek levéltárai túlnyomórészt elpusztultak, ezért tudunk olyan keveset az ottani famíliák: Szokoliak, Jaksicsok, Brankovicsok, Beriszlók birtokviszonyairól. Sajnos, csaknem ugyanígy állunk az ország egyik legnagyobb oligarchájával: Zápolyai Istvánnal is. Míg pl. Korvin János birtokait Brandenburgi György fennmaradt levéltárából viszonylag jól ismerjük, s az Újlakiak uradalmairól is maradt legalább néhány sommás felsorolás, a Zapolyaiak okleveleinek teljesen nyoma veszett, annak ellenére, hogy óriási birtokaik, amennyire a szórványos adatokból megállapítható, a fél országot behálózták. (Ez a hiány annyira feltűnő, hogy ismeretlen sorsú uradalmak esetében szinte hajlamos lenne a kutató — különösen felvidéki birtokoknál — pusztán ebből a tényből Zápolyai-birtoklásra következtetni.) A nagybirtokosok legtöbbjénél természetesen jóval kedvezőbb a helyzetünk. Olykor rendelkezésünkre áll a családi vagyon teljes, azaz falvankénti,, vagy — ami a gyakoribb — az uradalmak nem részletezett, sommás felsorolása, amelynek alapján a tartozékok hozzávetőleges száma más forrásokból sok esetben megállapítható. Más kérdés az efféle felsorolások megbízhatósága. Ebben van a kutatás második fő nehézsége, hiszen célunk mindig a tényleges helyzet felderítése lenne. A feudalizmus gyakorlatában azonban, mint tudjuk, sohasem ezt, hanem a vélt vagy valódi jogi helyzetet foglalták írásba, mégpedig annál gyakrabban és nyomatékosabban, mennél inkább vitatható volt. Vitás esetek legnagyobb részt elsietett vagy érvényesíthetetlen királyi adományozások nyomán keletkeztek — ilyeneknek se szeri, se száma a XV. században —, vagy zálogosítások következtében.

18 Ez a bizonytalansági tényező egyformán figyelembe veendő a jogbiztosítás valamennyi fajtájánál, még a családi örökösödési szerződéseknél is.

19 Nem árt óvatossággal kezelni legszolídabbnak tűnő forráscsoportunkat, az adózási összeírásokat sem.

20 Legbiztosabbak azok az ismére18 Hogy a valódi tényállás olykor milyen kevéssé derül ki az oklevél formális tartalmából, arra igen tanulságos az alábbi példa. 1500. máj. 11-én Hédervári Ferenc a fehérvári keresztesek konventje előtt valamennyi, név szerint felsorolt birtokát elzálogosította 20 000 aranyforintért Rozgonyi Istvánnak, aki egyébként sógora volt (Radvánszky Béla—Závodszky Levente: A Héderváry család oklevéltára. 1—2. köt. Bp. 1909—1922. [A továbbiakban: Hédervári] 1. köt. 490. 1.) Látszólag szokványos zálogügylet; ámde ugyanazon a napon, ugyanott és ugyanazon összegért Rozgonyi is zálogba vetette összes javait — Hédervárinak (Hédervári I. 493. 1.). Valójában tehát a királyi háramlási jog kijátszásáról, az örökösödési szerződéseknek egy sajátos változatáról van szó. 19 1443-ban pl. Hédervári Lőrinc (Hédervári I. 209. L), 1490-ben meggyesi Morócz. István (Nagy Imre: Sopron vármegye története. Oklevéltár. 1—2. köt. Sopron, 1889—1891. [A továbbiakban: Sopr.] 2. köt. 562. 1.) említ birtokai között minden megjegyzés nélkül olyanokat (Vöröskő, ill- Szigliget és Berzevice), amelyek sohasem, vagy csak igen régen voltak családja birtokában. 20 Az Ernuszt-féle számadásokban pl. Árvát és egy hatalmas Liptó megyei uradalmat (ti. Likavát) 1494-ben Korvin, 1495-ben Zápolyai István nevén találunk (J. Chr. Engel: Geschichte des Ungrischen Reichs und seiner Nebenländer. 1. Theil. Halle, 1797. 34. és 134. 1.). A birtokos változása tehát látszólag ekkor történt. Más forrásból azonban biztosan 297