AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 2. (Budapest, 1964)

Módszertani kérdések - Domanovszky Ákos: A leíró katalógus alapfeladatai

abban az értelemben, hogy csak a szerző konvencionális, közkeletű névformáját és a mű ugyanilyen címét tartalmazza, de nem közli sem a névnek, sem a címnek a katalogizált darabon tényleg szereplő formáit, ha ezek a konvencionálistól eltérnek, — ezeket az adatokat nem használja ki az ugyanazt a művet tartalmazó egyes daraboknak egymástól való megkülönböztetésére. Az egyes darab, a könyv-egyed megkülönböztetésére és azonosításának megkönnyítésére irányuló törekvéssel főleg a leltárszerű jegyzékekben találkozunk, de itt is csak szórványosan. E törekvések módszerei még teljesen a kódexekre szabottak, s vagy teljesen alkalmatlanok a nyomtatott kiadás megkülönböztetésére és megjelölésére (pl. a nagyságra, a kötésre, a kézírás jellegére vonatkozó megjegyzések), vagy legalábbis célszerűtlenek, nem a nyomtatott könyv nyújtotta legkedvezőbb lehetőségeket használják ki (így pl. az incipit és explicit, vagy a 2. levél kezdőszavainak feljegyzése). A katalógusok legtöbbje még a XVI. sz. elején sem tartja szükségesnek még azt sem, hogy megkülönböztesse a kéziratokat a nyomtatványoktól. Hogy a konkrét könyv regisztrálására a mai értelemben, tehát ugyanazon mű különböző kiadásainak címleírási úton való megkülönböztetésére az esetek túlnyomó részében egyáltalában nem gondoltak, azt eklatánsán bizonyítja az a számtalan eset, amikor a katalógus egyazon művet tartalmazó több darabot említ, gyakran egymás mellett, anélkül, hogy valamilyen további adat, például a megjelenési év hozzáadásával megkülönböztetné egymástól a kiadásokat. Ennek persze egyáltalában nem az az oka, hogy a középkori könyvtáros tisztázta magában, hogy ő műveket és nem könyveket fog katalogizálni. Még kevésbé beszélhetünk a művek regisztrálásának mint obligát katalógusfunkciónak a felismeréséről abban az értelemben, ahogyan a ma így hívott funkciót mi felfogjuk. Ugyanazon mű különböző kiadásainak és kéziratainak tudatosan a katalógus egy pontjára koncentrált regisztrálása ekkor még csak szórványos jelenség, mindössze néhány anonimánál, elsősorban a Bibliánál fordul elő. A szerzős műveket illetőleg ezt a feladatot a középkori betűrendes katalógusok csak első megközelítésben és melléktermékként látják el, az egyes szerzők összes könyvének egybegyűjtésén, pontosabban a stereotip szerzői névformák használatán keresztül. A leíró katalógus mai funkciói közül tehát a XVI. század elejéig a betűrendes katalógusok csak egyet látnak el: a szerzői oeuvre egybegyűjtését. Az erre irányuló szándék nem vitatható, de még ez sem egészen tudatos: a könyvtárosnak ekkor még aligha jutott eszébe, hogy másképp is eljárhatna, hogy a szerzői névnek a könyvön szereplő variánsa alatt is katalogizálhatná a könyvet. A középkori katalogizálás tehát erősen ösztönös jelleget mutat — a módszerek megválasztásában kevés szerep jut a spekulációnak, a célok és eszközök analízisének. Ez egészen természetes is — a kis állományok, a katalógusok csekély terjedelme s az irodalom könnyen áttekinthető kicsiny volumene még nem kívánták meg a differenciált eszközök, bonyolult katalogizálási módszerek alkalmazását. A rendszónak, címfejnek még hasonlíthatatlanul kisebb volt a jelentősége, mint ma, s az egyes könyveknek a rajtuk tényleg szereplő adatok alapján történő regisztrálása gyakorlatilag nyugodtan mellőzhető volt. Fölösleges lett volna a szerzői oeuvre keretén belül az egyes művek különböző kiadásainak egybegyűjtése is. S így nyilván arra sem volt indíték, hogy a könyvtáros a szerző műveinek összegyűjtésében és ezen belül az egyes művek kiadásainak egybegyűjtésében két különböző katalógusfunkciót ismerjen fel. A XVI. század folyamán lassú átalakulás megy végbe, s a század végére elterjed a megjelenési hely és év feltüntetése a címleírásban. Lehet, hogy ennek az újításnak az eredeti célja csak az volt, hogy megkülönböztesse a nyomtatott könyveket a kéziratoktól, ez azon12