AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 2. (Budapest, 1964)

Módszertani kérdések - Domanovszky Ákos: A leíró katalógus alapfeladatai

ban mit sem változtat azon, hogy annak a kiadásnak a meghatározásával, amelyből a könyvtár darabja való, a hangsúly a műről az egyedi darabnak, tehát a könyvnek a katalogizálására tevődik át. Akármi adta is hozzá az első lökést, ezzel az újítással magában a címleírásban megjelenik az egyes konkrét könyvről való információadás, ennek nyomában pedig bizonyára rövidesen ennek az információadásnak mint külön katalógusfunkciónak a fel- és elismerése is. Anélkül azonban, hogy ez maga után vonná a többi funkciók háttérbe szorítását — a betűrendes katalógus használata terjed, s benne továbbra is megtaláljuk a konvencionális, ill. standard-névformák, sőt a latinra fordítás formájában a konvencionális, ill. standard-címformák használatát, és velük együtt persze a segítségükkel ellátott második és harmadik funkciót is. De most már világosabban jut kifejezésre a funkciók pluralitása, és ez aktuálissá teszi e pluralitás tényének a felismerését. Az állományok növekedésével ugyanis a standard-névforma, és ha ilyen is van, a standard-cím használata egyre inkább a konkrét könyv regisztrálásának, megtalálhatóvá tételének a rovására megy — s ez a szembekerülés már teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogy a katalógus több különböző funkciót lát el. Az első szerző, akinél a feladatok többességének tudatossá válása explicite kifejezésre jut — tudtommal — Thomas Hyde, a Bodleiana könyvtárosa, aki a könyvtár általa összeállított I674. évi nyomtatott katalógusának előszavában

5 megformulázza a szabályt, amely szerint katalógusa azokat a szerzőket kezeli, akiknek a neve többféle formában fordul elő, vagy akik életük során különböző neveket használtak. E fogalmazás persze még nem eléggé precíz, s különböző interpretációkat enged meg. Ha azonban számításba vesszük Hyde gyakorlatát is, akkor az eltérő névformákat illetőleg teljesen világossá válik kettős célkitűzése: a címleírásoknak egy kiválasztott névforma alatti összegyűjtése, s a többi névformák utalás formájában való regisztrálása. A több különböző nevet használó szerzők kérdéséről már nem mondhatjuk el ugyanezt — Hyde idevágó címleírásainak száma kicsiny és a gyakorlat, amit ezek a címleírások mutatnak, következetlen lévén, nem kapunk eléggé megbízható alapot a bevezetés erre vonatkozó helyének az interpretálásához. Ez azonban nem változtat azon, hogy Hyde már szabályba foglalja egyrészt a standard-név használatát, másrészt a többi név-lehetőségek kötelező regisztrálását. Ez pedig egyértelmű úgy az egyes könyvekről, mint a szerzői oeuvre-ről való információadás, tehát két különböző katalógusfunkció intézményes, következetes, biztosított ellátásának vállalásával. Persze arra vonatkozólag, hogy e szabály felállításával Hyde csak az egyes szerzők különböző műveinek az együttartását, tehát a szerzői oeuvre-ről adandó információt, vagy ezen keresztül az egyes művek különböző kiadásainak az együttartását, tehát a művek mai értelemben vett regisztrálását is célozta-e, explicit nyilatkozat hiányában legfeljebb találgatásokba bocsátkozhatnánk. A kérdés megoldását még nehezíti, hogy Hyde egyik-másik szabálya némi igyekezettel úgy is interpretálható, hogy mögötte az anonimák együttartása elvének nyomai is felködlenek már. Ennek ellenére mégis valószínű, hogy még Hyde sem látott a művek együttartásában külön, önálló katalógusfunkciót. Az ő könyvtárának állománya sem érte el azt a nagyságrendet, amely már gyakorlatilag fontossá teszi a szerzős művek kiadásainak következetesen keresztülvitt szoros együttartását, és felismerhetővé az e feladat és a szerzői oeuvre egybegyűjtése közti különbséget. A fontosabb anonimákat illetőleg viszont a hagyományos egyedi konvencionális címek adták a kész megoldást, s állták ezzel egyben útját annak a felismerésnek, hogy az anonimák együttartása elvileg egységes, általános érvényű megoldást követelő feladat. 5 Hyde, Thomas: Catalogus impressorum librorum Bibliothecae Bodleianae in Academia Oxoniensi. 1674. 13