AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 1. (Budapest, 1962)

Módszertani kérdések - Tóth András: Egyetemünk könyvtárhálózatának néhány problémája

ségessé tette azt a korábban általános felfogást, mely szerint az egyetemi könyvtárak általános gyűjtőkörű tudományos könyvtárak. Ily gyűjtés teljességre vagy részleges teljességre törekvő ellátása már a XX. század elején is szinte lehetetlen volt. Napjainkban ez a fejlődés rohamosan halad: a régi felfogás fenntartását a költségvetési, személyzeti és raktározási nehézségek világszerte lehetetlenné teszik. Az egyetemi könyvtárak sorra felhagynak az általános jellegű gyűjtéssel, s különböző szakkönyvtári gyűjtési, feltárási feladatokat vállalnak. Egyetemünk központi könyvtára pl. jó pár esztendő óta levonta e fejlődés következtetéseit: gyűjtési köréből szinte teljesen kikapcsolta a természettudományokat, az orvostudományt és a jogtudományt (átadva ezt a funkciót a megfelelő tanszéki, kari, ill. újonnan alakult egyetemi könyvtáraknak). Ugyanekkor nem hagy fel a bölcsészettudományi karon oktatott szaktudományok általános jellegű gyűjtésével, s különös gonddal kezeli a középkori történelem, a filozófia és segédtudományai, valamint új feladatként az antiklerikális, ateista, valláskritikai, vallás- és egyháztörténeti gyűjtés területét. A vázolt általános fejlődés következményeként a könyvMri szakértők világszerte keresik azt az utat, melyen az általános gyűjtőkörű könyvtár és a szakkönyvtár, esetünkben az Egyetemi Könyvtár és a tanszéki könyvtárak ellentmondásos problematikájának megoldása felé el lehet indulni.

1 Társadalmi rendszerektől, történelmi és helyi adottságoktól függően a lazább együttműködés, a szigorúbb központosítás vagy a két megoldás között középutat jelentő hálózati szervezet kialakítása azok a módok, melyek megoldásként kínálkoznak. Hangsúlyoznunk kell, hogy a különböző megoldási módok mögött a problémakör teljesen azonos: a tudományok differenciálódása, a dokumentumanyag számának szaporodása, hatásfokuk emelésének szükségessége teszik elengedhetetlenné, hogy a törvényszerű szakosodást bizonyos felsőbb szintű integráció kövesse. Ennek az integrációnak feladata az, hogy a szakosodott kutatás számára az adott körülmények között legalkalmasabb szervezeti keretek között biztosítsa a dokumentumanyag magas hatásfokú feltárását. A könyvtári szakirodalom — különösen nyugaton — ezzel a törvényszerű fejlődési folyamattal kapcsolatban előszeretettel használja a „válság" fogalmát. Mátrai László az egyetemi könyvtárak problémájával foglalkozó 1959. évi szegedi konferencián,

2 majd később önálló cikkben

3 helyesen mutatott rá e válságelmélet ideológiai és tudománytörténeti hibáira. Megállapításaira, valamint az azokkal kapcsolatos vitára

4 részleteiben itt nem áll módunkban kitérni, csupán újból

5 le kívánjuk szögezni azt a véleményt, hogy sem tudománypolitikai, sem tudománytörténeti, sem könyvtártörténeti szempontból nem beszélhetünk válságról, hanem csupán — elsősorban — szervezeti jellegű problémáról, nehézségekről, melyek e törvényszerű fejlődésnek természetes velejárói, melyek a differenciálódás és integráció kezdetiellentmondásosságának következtében még egy darab ideig meg fogják nehezíteni a kibontakozást, melyeknek megoldására azonban az egyetemi könyvtáraknak, a tanszékeknek és az egész egyetemnek éppen ebben a stádiumban fokozott gondot kell fordítaniuk. Hazánk szocialista könyvtárpolitikája a megoldásra rendelkezésre álló módozatok közül — a magyar könyvtárügy egészéhez hasonlóan — a hálózati elvet választotta. Alapvető könyvtárpolitikai jogszabályaink

6 a tanszéki könyvtárak eddigi pontrendszerét könyvtári hálózattá szervezték, és a hálózat módszertani központjaiként az egyetemi könyvtárakat jelölték ki. Egyúttal feladatukká tették a hálózat könyvtárszakmai szempontból történő fokozottabb gondviselését, ellenőrzését is. 10