Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1970 (33-36. szám)
1970-06-01 / 33-34. szám
v is kérdezték, hogy mér nem tanulok már meg esetül? Montam, hogy tanujjatok meg li magyarul, itt mindenki magyar! Láttam, hogy igenis megharaguttak, de én Csak köptem (gyet és otthagytam ill et. Öreg vótam már akkor is, de magva' ! — Nem lett belőle semmi baja, kellőmet kmsége András bá? — Semmi. Fel-felgyüttek hozzám az ű csendőrei, körűníztek a kis házban, kérdezgettek is ezt, azt, de mindig üres kézzel mentek el. Közben az öreg hozott 2 kanalat és megkínált minket is a mondhatom Ízletes vacsorával. Aztán folytatta. — Ja biz, vótam én lent azóta is nemrég. Az meg úgy vót, hogy felgyütt az egyik kis unokám, aki most úgy 60 éves, oszt azt monta, hogy magik visszagyünnek. Hát erre én is lementem. De biz nem sokat láttam magikbúl, mert mikor masíroztak előttem, a szemem már annyira teli lett azzal a nyavajás könyűvel, hogy azt hittem, álmodom az egészet. De azért én is éjjeneztem, mint a többi boldog magyar. — Szóval, még emlékszik a magyar csendőrökre, András bá? — Már hogy a lenébe ne emlékeznék! A nagy háború előtt sűrűn jártak nálam a mi csendőreink. Az vót ám a szíp idő! beterítettük az újjast a Rákóczi forgóra, jó tüzet csinátam és sütöttük a szalonnát. A zsírját meg lemostuk egy két korty hegylevivel és jól elbeszílgettünk. — Hát a cseh csendőrök nem jártak fel magához szalonnát sütni? — Fel-íelgyüvögettek nagybüszkén azok is ritkán, de fene se értette a nyelvüket, aztán már mentek is tovább, mert azt beszílte a nép, hogy azok csak oda mennek ki, ahová híjják űket, ha baj van. Nem úgy, mint magik. Bizony sokáig kellett várni magikra, pedig ezek egy kis nyomásra is eliszkótak vóna. De a szalonnasütéshe se nagyon érthettek, mert azt beszilte mindenki, hogy az űk csemegéje a kutyabús, .—- s nagyot sercentett erre az öreg. Mikor végeztünk a tarbonyás krumplival, az öreg minket is megkínált 1 — 1 pohárka borral. Sértés lett volna el nem fogadni. No és jól is esett a zsíros vacsorára, mit tagadjuk! Közben öreg este lett, s a város fénye glóriát vont a hegyoldalra. Folyt a szó erről, arról is. Megkérdeztük, miért hivja a nép ezt a helyet Rákóczi forgónak? Az öreg begypásztornak felcsillant a szeme, látszott, hogy valami tetsző dolgot pendítettünk meg. Rá is kezdett nagy nekibúsulással a legendához, amit mi a múltba visszahullva hallgattunk. — Hát tudják meg magik, hogy ez itt történeti hel! De kevesen akarnak rúla tudomást venni. A kis unokáim már könyvbül tanujják a történetet, de — megkérdeztem — errűl egy szó sincs a könyvükben. No mer az igasságot nem merik kiírni. Én meg hiába is keresném, nem értek a betűhöz. Én még egészen kis pulya vótam, mikor a nagyapámtól hallottam rúla, hogy mijen szíp üdő vót, amikor még élt a naccságos Fejedelem. Ű meg ezt az ű apjától hallotta, aki a Fejedelemmel harcolt a nímet ellen. Nagyapám akkor olyan üdős lehetett, mint most én. Az ű apja építette ezt a kis hajlékot és őrizte a hegyet. O mesélte nagyapámnak, hogy a Fejedelem úr apja, annya itt éltek a Kerekhegyen egy szip kastélban. A kis fejedelem sokat jáccott üvele, mert igen szerették a magyar gyerekeket. Itt hancúroztak, birkóztak és már akkor monta, hogy ha megnő, kizavarja a nimetet az országbúi. Amikor aztán meg-15
