Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1970 (33-36. szám)
1970-06-01 / 33-34. szám
népszerű volt. Magánéletében csendes, szívesen elborozgató, adomákat kedvelő, melegszívű bajtárs és barát volt. öt minden csendőr ismerte, mindenki becsülte, tisztelte és szerette. Pinczés tábornok nem volt törtető, ambíciótól átfűtött, nem intrikált, nem klikkezett, Csak dolgozott csendben, alig észrevehetően. Amit elért, csupán szorgalmának, rátermettségének köszönhette. Vele kidőlt a legnemesebb és legerősebb csendőr tölgy, s most halálának 25. évfordulóján hálát adunk Istennek, hogy Öt nekünk adta, mert európai hírűvé lett Testületünk és mi <-> annak tagjai — igen sokat köszönhetünk neki. Három ízben fordult feléje a kormányzói kegy. Tulajdonosa volt a dicsérő elismerés koronás bronz érdemérmének, a Magyar Érdemrend lovag és tiszti keresztjének. Pinczés Zoltán tábornok úr! Soha el nem múló hálával és szerettei gondolunk Rád, s emlékedet, míg egy magyar csendőr is él ezen a földön, mindig kegyelettel fogjuk megőrizni. Pihenj továbbra is békében az idegen földben mindaddig, míg aranybetűs márványtábla nem örökíti meg emlékedet.. . Otthon! Kultsár Lajos, London REGÉK A MÚLTBÓL Részletek Dajka I. bt. elbeszéléséből A múltkor beszámoltam életem és csendőr-időm Iegmeghatóbb és felejthetetlenebb élményéről, mikor a Felvidék egy részének visszacsatolásában vehettem részt. Új őrskörletünk nagy része valamikor Rákóczi birtok volt. A hegyek alja tele szőlővel, pincékkel, melyek jórésze még abban az időben épült. A környék népe híven őrizte a dicső kor emlékét és a nemzedékről nemzedékre továbbadott mesék, mondák, ha szépítve, vagy bővítve is, de megmaradtak. Már hírből ismertük az egyik legidősebb mesemondót, András bá-t, akit egy novemberi derűs délután ejtettünk útba portyázásunk alatt. Egy útelágazásnál állt a kis pásztorháza. Füstölt a kémény, otthon találtuk. “Adjon Isten”nel léptünk be a meglepett aggastyánhoz, aki tarhonyás-krumplit főzött egy nagy fazékban. Bent nem fértünk el a csepp szobában, így kiültünk a házacska előtti padra. Oda hozta ki András bá a fazekat, letette a földre, hogy “kicsit megáporodjon, mert csak ligv jó az”. Beszédbe elegyedtünk vele kezdve azzal, hogy hány éves? A válaszán alig lepődtünk meg, amikor százon felülinek mondta magát. Ezer ránc, cserzett bőr tanúskodott az igazmondásáról. Haja hófehér, mozgása fiatalos, érteim? hibátlan ennek a Mathuzsálemnek, aki minden kérdésünkre választ adott. — Hallottuk, András bá, hogy maga sose megy le a városba. Igaz ez? i—< Hiszen nem is, ha nem muszáj — mondta. De vagy 10 éve becitáltak a csehek tanúskodni, mikor ráfogták Túróczi Andrásra, hogy ő szúrta le a cselákot, amt'k itt rsámborgolt ríszegen a hegyen. Én aztán megmontam nékiek, hogy nincs üdőm ilyen semm'ségér lemászni, nekem a hegyet kell őrizni. Azt 14
