Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1968 (25-26. szám)
1968-06-01 / 25-26. szám
ÍGY GONDOLOK A MAGYAR CSENDŐRRE — T. Dombrády Dara — A Magyar Csendőrök Családi Közössége megalakulásának 10. évfordulóját ünnepli. Ebből az alkalomból, a velük kapcsolatos emlékeimből írok itt a magyar csendőrről. Az emlékek szárnyán visszaszállok szűkebb hazámba, Erdélybe, szülővárosomba, Sepsiszentgyörgyre. Én már a román megszállt Erdélyben születtem, de otthonunkban és a felekezeti iskolákban a magyar nyelvet, történelmet, fajtám, hazám iránti szeretetet szívtam magamba. Édesapám nem székelynek született, de annak vallotta magát. Azt mondta: ez árva néphez tartozónak érzem magam és ha őt ütik engem ütnek, ha ők szenvednek én is szenvedek, de ha segíthetek, kész vagyok értük minden áldozatra! Fajtánkat, e hűséges székely népet az oláh csendőrök, rendőrök ütötték, kínozták és hátborzongató dolgokat műveltek falvainkban. Nekik minden szabadott, hisz’ ők voltak a rend őrei. Erdély magyarsága kínlódott, szenvedett, de hitét el nem veszítette. 1940-ben a bécsi döntés meghozta Erdély egy részének visszacsatolását. Nagy nap volt, talán a legnagyobb, amire csak emlékszem. A mi kicsi városunk is várta a bevonuló honvédséget, csendőröket, a magyar katonákat. Gyönyörű szép kora őszi reggel volt. A város ébredezett, az emberek még alig járkáltak az utcákon. Az éjjel lopva, titokban hagyták el a románok a várost. Először csak egy-egy házon jelent meg a piros-fehér-zöld zászló, de később nem hiányzott egyről sem. Lassan emberekkel teltek meg az utcák, mindenki a Főtér felé tartott, a bevonuló katonákat várni. Mi is indultunk, Édesanyám díszmagyarban, én székely ruhában. Amikor kiléptünk a kapun, én megtorpantam egy pillanatra, nem tudtam tovább menni, csak álltam és néztem az utcát,, a házakat, melyeken nem a gyűlölt piros-sárga-kék díszlett, hanem a mi nemzeti színeink. Még ilyen mélyen nem éreztem magyarságomat, nem tudtam szólni, nem tudtam betelni vele, olyan szép volt! Még ma, annyi év távlatából is látom és szívemet összeszorítja a fájdalom. A templomok ormán is ott lengett a magyar zászló. Az emberek magyar és székely ruhában, vagy ünneplőben várták a bevonuló katonaságot. És igen, jöttek, igazán megjöttek! Mindenki éljenzett, sírt, kacagott, hullt a virág-eső és a sok visszafojtott fájdalmat mindenki elfelejtette, boldog volt. Ölelték a bevonulókat és egymást az emberek és ezer ajakról szállt a hála és köszönet az Egek Urához, amikor felharsant a Himnusz! De keserű öröm volt, mert csak a fél Erdély került vissza! Itt találkoztam először a magyar csendőrrel is. Velünk éreztek és velünk örültek és mi tudtuk, hogy többé már nem kell félni, nem jön az 2
