Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1963 (6-9. szám)

1963-12-01 / 9. szám

hanem Szibériáról. .. Sőt könnyen még ennél is rosszabbról, Kathynról. . .

— Kérem az urakat az étkezdébe — hangzott az osztályvezető vk. tiszt hangja.

Bementünk, hol a felszolgálók kiküldése után feltette a kérdést;

— Hallották az urak a rádiószózatot? Kérdem, mit tegyünk erre?...

Jó ideig halotti csend, mig valaki megszólalt a fiatalabbak közül:

— Nem adhatjuk ki kezünkből a fegyvert és nem szolgáltathatjuk ki sem az országot, sem magunkat egy semmi hadijogot nem ismerő barbár ellenségnek. Csak a németekhez csatlakozhatunk, hogy velük harcoljunk tovább.

Helyeslő moraj kisérte szavait. S a kérdésre, hogy ki nem ért azzal egyet, csak egy t. fhdgy. jelentkezett. Szászrégeni földbirtokos volt, ki azt hitte, hogy a fegyverletétel a háború végét jelenti, a akkor ő hazamehet.

— Hol van a német összekötő tiszt ur? — nézett körül az oszt. vezető.

Nem volt sehol, pedig máskor mindig velünk szokott étkezni.

— Százados ur! Tessék felkeresni őt a szállásán és idekérni.

Pár perc múlva a szds. együtt tért vissza a halálsápadt német tiszttel, ki — mint később elmondotta — azt hitte, hogy legjobb esetben is letartóztatjuk, de esetleg még rosszabb is történhetik vele. Megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor az osztályvezető közölte vele a határozatot, s megkérte, hogy azt továbbítsa az illetékes német parancsnokságnak. Majd jelentette ő is ugyanezt a Székely határvédelem parancsnokának.

Kissé megnyugodva ültünk ezután ebédhez, de utána még sokáig tárgyaltuk a történteket, s találgattuk annak feltételezhető okait.

Egyszer aztán órámra néztem, s erről eszembe jutott a gyógyszerésznének tett ígéretem. Sietve mentem oda, de akkor már késő volt indulni.

— Nem tesz semmit — mondta — majd felmegyünk holnap. Van odafent is élelem elég.

Ismét hírek utáni érdeklődéssel telt el a dut. további része, mígnem este megjött a parancs, mely a változatlan továbbharcolást rendelte el.

Hol hideget, hol meleget hozó szélsőséges hullámzásaival igy folyt le a nagy nap, melyen egyedül sokkal több történt, mint néha évtizedek alatt. A végén azonban mégis megnyugodva hajthattuk álomra fejünket.

Másnap ebédután aztán elindultunk a gyógyszerésznével a pásztorkunyhó felé. De még a hegy lábáig sem értünk, mikor maga a gyógyszerész jött szembe. Középtermetű, zömök, 46-48 év körüli ember volt, nyugodt, komoly arccal, kissé már ritkuló fekete hajjal. Valamit odafent is hallott az előző napon történtekről, igy lejött érdeklődni. Visszafordultunk tehát, s útközben tájékoztattuk, miről a rádióból tudtunk, majd én rátértem arra, amiért jöttem.

Szónélkül, nyugodtan hallgatott végig, s mikor befejeztem, megállt, s vállamra tette kezét.

13