Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1963 (6-9. szám)
1963-02-01 / 6. szám
1 Feldmannal mert ő biztosan tudja, hogy Feldman viszi és hozza a szökevényeket és azt is tudja, hogy az első pohár tejet, vagy vizet anyámtól kapják. Az én drága jó anyám úgy tudott ennek a morcos-haragos ősmesternek a nyelvén beszélni, hiszen édes jó Istenem földiek voltak... "No harapják még egy falatkát ebből a kaprosból ... Jánosom is igen szereti ezt... és hát ne mérgelődjön ... A maga felesége sem tagadna meg egy ital vizet, vagy tejet a szomjuzóktól . . . Hogy Amerikába mennek?. . . Hát miért ne mennének, ha itt nem jó nekik ., . és akik ide jönnek, miért ne jönnének, ha nekik meg itt jobb mint odaát?” . . . :gy beszélgetett az én imádott jó anyám, s oszlatgatta Őrmester ur Maraffa homlokáról a harag-felhőket. A harmadik kapros-túrós rétes után a megbékélt ember elnevette magát és ujjával fenyegette meg anyámat. "Nagy mester vagy te Rózái, nemhiába hogy zalai vagy . . . De én csak annyit mondok, ha egyszer azt a csirkefogó Feldmant elkapom, veled együtt csukatom be az újhelyi tömlőébe!” ... Nagyszénáson csak a kocsmáros Feldmannak volt gyalult fenyőfa deszkából készült kapuja. A kocsma a lengyelországi Zboroewiczébe vezető ut mellett állott. Ennek kapujára szögezte ki a kisbiró Ferencz József császárkirály és Tisza Pista parancsolatát, melyben keményen meg volt hagyva, hogy a Monarchia becsülete megkívánja, hogy a kard kivonassék és hüvelyébe addig vissza ne tétessék, amiglen a fránya szerbek móresre nem taníttatnak ... Az asszonyok sírtak, mint mindig, ha az embereknek el kellett menni. Mert furcsa szerzet a férfi népség, kik közül némelyiket még idehaza is nagyon szemmel kellett tartania asszonyának. Mit fognak ezek most csinálni, ha nem lesz közelben a vigyázó és villámlószemü feleség? . .. Sírtak az asszonyok, az emberek pedig nekikergülve ittak Feldmannál, majd motyócskájukat vállukra vetve, nagy dalolással elindultak Homonnára, s onnan a csatába. Az én jó édesapám is elment Miskolczra a 10-es népfelkelőkhöz, hogy azokkal Przemyslbe, majd onnan Szibériába kerüljön. Azon őszön korán köszöntött be a fagy. Kisasszony napján már jég borította a Kunyó patakot és az aljerdők juharosainak leveleit bíbor veres színnel vonta be. Egy szeptemberi napon eljött hozzánk Őrmester ur Maraffa. Már nem csendőr volt a járőrtársa, hanem egy alföldi öreg baka. Úgy zihált szegénynek a hegyekhez nem szokott tüdeje, mint a fürészmalom gőzgépje és verejtékes homlokát törülgette, mig Őrmester ur Maraffa mind arra akarta rábeszélni anyámat, hogy amilyen gyorsan csak lehet, menjünk el innen Dunántúlra. "... Mert én mondom neked Rózái, kutya világ lészen itten még a télen” — mondta bajuszát simogatva Őrmester ur Maraffa. — "Beszéltem Feldman kocsmáros leányával, kinek odaát Lembergben volt valami bol10
