Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-08-03 / 56. szám
I. évfolyam. Eger. 1894. évi augusztus hó 3 56. szám. r Szerkesztőség : Eger, Jókai-utcza 2. szám I. em. Kéziratok hétfőn és csütörtökön d. n. 4 óráig fogad, tati.ak el. Réziratok nem adatnak vissza. MEGJELENIK HETENKÉNT Kiadóhivatal: Eger, Piacz-utcza 4. szám Hirdetések hétfő- és csütörtökön d. u. 4 éráig fogadtatnak el. Előfizetési ár: egész é r ; 6 fr, félévre 3 frt, negyedévre 1 fr 50 kr. Egyesszám ára 6 kr. KÉTSZER: KEDDEN és PÉNTEKEN. Rendet kérünk! — A rendőrség fiyelmébe. — Eger, aug. 2. Sok a panasz a város rendészeti helyesebben rendetlenségi viszonyai miatt. Evek óta folyton reperálgatjuk a rendőrségi szervezetet, de ide-tova mégis arra a konklusióra kell majd jutnunk, hogy itt nem toldozás-foldo- zásról, hanem generális reorganizáczióról kell gondoskodnunk. Nem éppen a személyi változásokat óhajtjuk, hanem inkább a rendszerváltozások szükségét érezzük, mert végre is városban lakunk s a városban nem tűrhetünk meg falusi rendészeti állapotokat. A tapasztalat bizonyítja, hogy minden szezon meghozza az ő saját külön rendészeti botrányait. Télen a kereskedők boltjait szokták Egerben vakmerő módon kirabolni, nyáron pedig a lakosság egészsége és testi épsége van veszedelemben. A legprimitívebb közbiztonsági szabályzat megköveteli ma már, hogy a kóbor kutyák pusztítassanak ki, s a gazdás ebek szájkosárral láttassanak el. Nálunk ezt a szabályt még nem ismerik. Az utczákon csatangolnak a kivert gazdátlan ebek s ellenük a razzia csak akkor rendeltetik el. ha már a veszettségnek áldozata is van. Az idén egy szegény föld- mives ember ártatlan gyermeke volt az áldozat s rögtön rá megjelentek a falakon a rendőrségi hirdetmények, az óvóintézkedések publikálásával. Most azonban, hogy a 40 nap letelt, a régi állapotok újra visszakerültek s tartanak addig, mig ismét áldozatuk nem akad, mert az, hogy két orvost megharaptak a szájkosár nélküli kutyák. még nem elég a rendőrségnek, hogy a szájkosár kötelező viseletét megrendelje. Ez az egyik panaszunk. A másik panaszunk az, hogy a villamvilágitási oszlopok számára a belváros legtöbb utczáján mély gödröket ástak, melyek veszedelmükkel már napok óta fenyegetnek. A rendőrség nem tartotta szükségesnek gon- goskodni arról, hogy ezek a nyílt sírok jelezve legyenek legalább az éjjelek folyamán. Nem is fog addig erre gondolni, mig valaki ki nem töri benne a nyakát. Ugylátszik, a rendőrség tévedésben van hivatása felfogásában. Ugylátszik nem tudja, hogy az ő hatósági jogköre preventív intézkedések megtételére szorul. Ugylátszik, hogy a rendőrség valami bíróságnak képzeli magát, mely a megesett cselekmények fölött mond bírálatot. Legalább arra mutat ez a körülmény, hogy rendesen akkor kezd intézkedni, mikor már valami baj megtörtént s addig ismét pihen a kiszabott büntetések halmazain, a mig uj büntetések alkalmazására nem nyílik alkalma. Jó lesz, ha a tisztelt rendőrség tisztában jön azzal a rendeltetéssel, melynek czéljából szerveztetett, hogy t. i. rendeltetése a rendcsinálás. Ez pedig abban áll, hogy lehetőleg elejét vegye minden oly eshetőségnek, mely a rendet megzavarná. A felhozott két panasz tárgyában tehát: 1. ) tessék az ebek számára kivétel nélkül a kötelező szájkosár-viselést megrendelni; 2. ) tessék a villamvilágitási vállalatnak meghagyni, hogy a kiásott gödröket kellő jelzésekkel lássa el. Ennyit megkívánhatunk a tisztelt | rendőrségtől addig is, mig ismét nem üt ki a veszettség valamelyik szerenAz Egri Újság tárczája. Elveszett . . . Mikor kilépett a csillárok közül, a vakító fényben úszó teremből: éppen olyan üde és friss volt még, mint a keblére fűzött rózsa csokor. Pedig már éjfélután volt és ő folytonosan tánczolt. Udvarlói nem is állották meg szó nélkül. És Giziké mosolyogva hallgatott, kedves kipirult ar- czával, szeretettel nézett le a keblén nyugvó rózsákra, — de egyszerre csak elhalványult é. ideges félelemmel rebegle : »Elveszett . . . elv szelt ... a legszebb . . , a legkedvesebb!« Keresték aztán mindenfelé. De a megszomorodott kis leány nem találta meg többé a legszebbet, a legkedvesebbet; úgy elvesztette, olyan nagyon, mint azt az aranyos, édes jó kedvéi. * Soká, soká várt reá. Már újra zöldültek a fák, Uj madárdal zengett az erdők között és még mindig várnia kellett. Már ott tarkálott a sárga kalász között a pipacs és búza virág, — de ő nem jött. Nem jött . , . elhanyago'ta egészen — elvesztette. Miért ? A kis leány könyben úszó szemekkel állott alkonyatkor a rácsos kerítés mellett és hosszan nézett fel a nagy utczára, ahonnan az ő Lacziját várta. El kell jönnie, egyszer végre . . . Semmi oka sincs reá —~ mit neheztel ? — miért hagyta el ilyen nagyon ? Ha elhagyta semmiért, azért az elvesztett rózsáért, sohasem szerette akkor. Azelőtt itt találta az alkony, itt vetette halvány arczára utolsó sugarát a búcsúzó nap. Egy megaranyozott Krisztusfö! — gondolta ilyenkor a leány és áhítattal nézett föl reá! És most ez a glóriás Krisztusfö kegyetlen hidegséggel tűnik föl előtte ritkán, messziről, mint egy idegen. Sohase szeretett, soha, soha! Majdnem haragudott érte, de azok a forró könnyek mégis aláperegtek az arczán és ez sokkal keserűbb volt, mint a harag. Sokszor elgondolta, hogy ez nagyon természetes, ennek igy kell lennie, hisz előre tudhatta volna, hogy el fogják hagyni. Nem Laczi a hibás hanem ö, a leány. Miért szerette ? úgy kell neki. És miért nem vigyázott arra a rózsára, a legkedvesebbre — és ha már elvesztette, miért nem találta meg. Ha ö nem, megtalálta más. És egy rózsa nagyon háládatlan dolog — annak is virul, a ki nem ápolja, a ki nem vérzi össze ujjacskáit tövisei között. De, hisz ez nem ok; ezért nem felejtenek el egy leányt olyan könnyen, egy leányt, akit — ... eh! — Giziké tudta már, — akit sohasem szerettek. Nem mondta, mégis hittem ezelőtt — gondolta a kis leány, most, ha térden állva esküdőzne. sem hihetném többé . . . Azóta jöttek, mentek mások, idegenek. Egyik ! másik szerelemmel • kereste föl a leányt és hiába látta azt, hogy nem nyerhet viszonzást, csak visszajött újra. Lehel is olyan hamar lemondani arról, a kit szeretünk! De ő ? ö le tudott mondani, neki az nem volt nehéz, könnyen és sikkesen tette, mint mindent. És könnyed, sikkes léptekkel közeledett annyi idő múlva az utcza szegletén Giziék felé. A kis leány örömragyogó arczczal integetett fehér csipke kendőjével . . . Jöjj, jöjj! A fiú mosolygott, udvarias, kifogástalan modorával emelte meg kalapját és lefordult a mellék utezába. Mit törődött az, azzal a halvány arczczal, azzal az aláhanyatló édes fejecskével — most éppen nem törődött vele, kedve telt ebben a játékban, ebben a kínzásban. De a kis lány az ö nagy, bámuló szemével nem állott többé alkonyatkor a kerítés mellett, piczi száját erősen összecsukva járt kelt a házban, mint egy alvajáró, sőt később nevetni is próbált, csak azok az elveszett rózsák nem kerültek vissza halovány arczára. Pedig már dalolni is kezdett újra. Egy reggelen, — de azt is abba kellett hagynia. Olyan volt ez, mint egy sírból felhangzó ének, vissza fáj a sírba. Mit keres ezen a napsütött világon? Semmiben sem telt öröme. Mikor nevetett, úgy fojtogatták a könnyek, — rossz volt úgy, — nagyon, nagyon. Ekkor történt, hogy a kis virágos kertbe, amint ott a lóczán varrogatott. egy nagyon ismerős alak lépett. Egyenesen hozzá tartott.
