Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)

1894-05-01 / 29. szám

I. évfolyam, Eger, 1894. évi május hó 1. 29. szám, Szerkesztőség: Eger, Jókai-utcza 2. szám I. em. Kéziratok hétfőn és csütör­tökön (1. u. 4 óráig tógád tatnak el. Kéziratok nem adatnak * vissza. Kiadóhivatal: Eger, Piacz-ntcza 4. szám Hirdetések hétfő- és csütör­tökön d. u. 4 óráig fogad­tatnak. el. Előfizetési ár: egész évre 6 frr, félévre 3 fit, negyed­évre l'fr. 50 kr. Egyesszáin ára 10 kr. MEGJELENIK HETENKÉNT KÉTSZER: KEDDEN és PÉNTEKEN. Gyáremberek. — Vörös május. — Eger, április 30. Az alföldről veszedelmes szellőt vernek felénk a munkásmozgalmak A rengeteg vizvédi munkákkal odacsöditett munkások munka és kenyér nélkül állanak s ekként kitűnő anyagok a lelketlen izgatásokra. Ezek az izgatások nem is késnek megjelenni a munkátlan nép között a külföldről trans- portált röpiratok alakjában, a melyek az urak jogtalan hatalmának elpusztítását s a socialistikus elvek diadalra jutásával fényes jövőt Ígérnek ennek a hiszékeny közönségnek, a mely annál hiszékenyebb, minél ékesebb s leghiszókenyebb, ha szomjasabb. Mert az alföldi véres jelenetek meg- csinálásában nem kis része van a pálinká­nak is, a mely minél drágább, minél nehe­zebben megszerezhető lesz, annál vágyottabb, annál keresetebb czikk leend. Szó sincs róla, sokra képes az éhes ember, de a szomjas ember mindenre képes. S úgy van az már annál a szerencsétlen munkás­népnél, hogy az alkohol megízlelése egyenlő nála az az után való folytonos vágygyal s ez a vágyódás könnyen hajtja korlátolt gondolkodását az általános osztozkodás utó­piájának erőszakos eszközökkel leendő meg­valósítása felé. Az Egri Újság tárczája. Tudja isten . . . — Az „Egri Újság“ eredeti tárczája. — Tudja isten, mit iránta érzek, Talán nem is igaz szerelem; Legalább, mint másokkal, oly formán, Nem történik semmi sem velem. Más, ha állong patak puszta partján, Szeretője arezát látja ott, Hol, — mint öreg házsártos anyókák, — Veszekezde zúgnak a habok. Másnak az ő hangját viszhangozza Minden völgyzug, minden sziklahát. Nekem ? Száz Tihany se adja vissza Egyetlenegy kis, csengő szavát. És — bocsánat! de már csak kivallom, Holdvilágos, titkos éjfelen Merenghetek, — sóhajthatok egyre. — Szép alakja meg csak nem jelen! Sőt, — szörnyűség! — hányszor el nem nézek Egy-egy fénylő, kicsi csillagot, Hátha ő az, és . . . no, persze, persze! Jégsugár az csak, mi ott ragyog. Vagy vélitek: csöndes éjszakákon Szellemszárnyon hozzám látogat ? Nem a magyar nép agyvelejében szü- lemlettek meg a századvég e veszedelmes tanai. Nem a magyar józanság törzsfájából hajtottak ki e fatytyúhajtások. S nem látunk tévesen, ha azt tartjuk, hogy a józan talaj­ban nem is vertek még gyökeret e mérges gombák, melyek ideig óráig szédületben tarthatják a magyar nép egy kis töredékét, de azután majd elpusztulnak abban a bű­zös, mérges levegőben, melyet maguk körül terjesztenek. Ámde az ideig óráig való szédületben tar­tás is veszedelmes,nagyon veszedelmes; olyan, a melyet többé magéra hagyni abban a biztos tudatban sem lehet, hogy végre is ez a veszedelem önmagát fogja felemészteni. Már ezt is gyökeresen kell kiirtani s ezt annál inkább meglehehet tenni, mert a ve­szedelmes tanok ideiglenes talaj verésének okai közismeretesek. így általánosságban megemlékezve azok­ról a mozgalmakról, melyek elementárisán már évről-évre következetesen május elsején szoktak megnyilatkozni s ennek a hónapnak „veres május“ nevet adtak: önkéntele­nül is a mi vidékünk speciális munkás vi­szonyai lépnek előtérbe. Nálunk a „munkásviszonyok“ alig ér­demelnek ilyen nevet azon egyszerű oknál fogva, mivel munkásaink, számbavehető mennyiségben, alig vannak. Hiszen csak rá Hogy két kicsi, hófehér kezével Szerteüzze sötét álmomat ? Ej, ej, dehogy ! , . . Hiszen főiébredve Mindig csak vén dunnámat lelem . . . Vagy mondjátok, szépséges szép lányok, Ez aztán az igaz szerelem ? Unnák József. Tavaszi hervadás. A írissen hullott esőtől harmatos füvek százféle illata beszáll a kis szoba nyitott abla­kán. A felhők alól még egyszer visszatekintő sugár beröpponve oda ül a hófehér ágy csip­kés párnáira s csókjaival rózsaszínű fényt le­hel a halvány vonásokra. A beteg megmozdul. Vékony fehér karját fölemeli, mintha üdvözölni akarná a fényes, enyelgő sugarat. Sötét árnyéku szemei fölnyil- nak s fátyolos tekintettel keresnek valamit ott, ahonnan az a mámoros illat jött, ahová a su­gár ismét visszatér; zajtalan csend van körülte, a nappali élet moraja már elnémult, az est álmosodásának hangjai még késnek: alkony van. A szoba világa enyhén dereng körülte, keble élvezettel szívja be a kertből besuhanó virágillatot. Tavasz van odakünn. Az ablak előtt álló baraczkíá ágai meg- inganak az esti fuvalom érintésére s virágok hintik be a széles kőpárkányt. Egy épen az ágy alá repül. Szirmaiból csak egy van meg s kell mutatnunk a dohánygyár készülődé­seire. Titkon azt suttogják mindenfelé, hogy a dohánygyár létesítése korántsem bizonyos még. Nem bizonyos pedig azért, mivel nem lesznek kellő számban munkásai. Hiszen — mondják — cselédet is alig lehet kapni, honnan veszünk hát az állam szigorú rend­szabályainak magokat alávető dohánygyári munkásokat ? Nos tehát, túlzottaknak tartjuk az ag­godalmakat. Ha ben" a városban nem lenne (pedig van!) munkás, akkor a szomszéd községek ki fogják egészíteni a munkások kívánatos létszámát. De van Egerben is elég munkáskéz, csakhogy ezeket kötve meg a szégyenérzet, helyesebben az álsze­mérem tartja. És ezért megengedjük, hogy eleinte híján teszünk a munkásoknak, de később le fogja vetkezni az elszegényiilt ipa- rosfamilia a dohánygyári munkásság iránt táplált oktalan álszemérmét, s be fog ál­lam azon munkások sorába, a kik két ke- zök becsületes keresményével szerzik be mindennapi kenyerüket. Nálunk tehát munkáshiány olyan égető és veszedelmes mértékben nincs, de sőt munka van s a jövőben is lesz. Ha mégis a kenyér biztos alapja ná­lunk fel nem található, úgy ez csakis a kereseti viszonyokra alkalmazható, a melyet meg akarunk különböztetni a a pusztán maradt kehely levelei közül busán emelkedik ki a poroda szálak lehajló sárga fejecskéi. Elhervadt már. Fejét féloldalt fordítja, szemei rátapadnak a széthullott tavaszi virágra s hosszas tekin­tettel maradnak elmerengve azon a letört vi­rágon, azon a fonnyadt testszinü szirmon. Úgy elgondolkozik azon a virágon, úgy elmereng a tavasz tényén, illatán. ügy tetszik, mintha az az ablak, ame­lyik előtt most a baraczkfa hullatja virágait, annak a hosszú klastrom-utczai háznak az ab­laka lenne, amelyiknek kék és fehér jácint­jaiban most két éve olyan sokan gyönyörköd­tek s mintha látná az alkonyi órák sétálóit, amint ott hosszú sorban haladnak el, tekinte- lökkel a jáczintokat, — és talán még valami mást is keresve. Végre jön ő is, amint az óra a szomszéd egyház tornyában az ötöt üti; egy tekintet, egy köszönés, semmi egyéb, de még is, mintha sokkal többet érne azoknak a töb­bieknek minden édeskés mosolyánál, mintha kedvesebb lenne még az ő szép jáczintjainál is. Oh, azok a kedves jáczintok. Hányszor nézte el gyöngéd szeretettel a világossárga vastag leveleket, milyen türelmetlenül várta, mint bontakoznak ki azokból a kedves, illatos szirmok, melyek tavaszt varázsolnak a szoba kellemes melegébe, mikou, még odakünn egész zordonságával ül a város fölött a tél hi­dege, hava. Hogy öntözgette, gondozta, szerette őket,

Next

/
Oldalképek
Tartalom