Képmás, 2004
4. szám
KOLLÉGÁK ÉRDEKES HOBBIKKAL ERZSI ÉS RITA, A MAGYAR DÉMONOK Marokkóban láttam először autentikus fiastáncot, úgy tíz évvel ezelőtt. Egy Ourzazate nevű városban véletlenül rábukkantam egy Rejtő Jenő regényeibe illő v edég látóíp arí egységre, abolbárom örökké mosolygó ember olyan elképesztő muzsikát játszott, bogy muszáj volt bárom éjszakát is ott tölteni. A zenére négy-öt nő hastáncolt felváltva. A nagybajszú, tüzes tekintetű, olajos bőrű férfiak között, az állandó félhomályban, és persze azzal a zenével nagyon a helyén volt ez az egyszerre szemérmes és nagyon buja tánc, ez az eltakarom- megmutatom magamat játék, a ruhát díszítő apró fémpénzek csilingelőse és csillogása, a fátylak lebbenése, a túlhangsúlyozott smink, még a csípő ringása is. Annyira odavaló volt az egész, annyira más, hogy sosem gondoltam volna: egyszercsak divat lesz a hastánc Magyarországon. Pedig az lett, tanárnők, kozmetikusok, gimnazisták, közgazdászok változnak át arab démonokká (hogy megint Rejtőre utaljak) hetente néhány órára, és azt bizonygatják, hogy a hastánc kiteljesíti az életüket, hogy újra romantikus érzelmekkel teli, titokzatos, igazi nők lehetnek. Határozottan állítja ezt Szénási Erzsébet és Ofczianka Rita is, akik már két éve tanulják a speciális koreográfiái elemeket és mozdulatsorokat. Erzsi: - Egy volt kolléganőnk fedezte fel ezt a táncot, és nagyon lelkesen biztatott bennünket, hogy próbáljuk ki mi is. Hát kipróbáltuk, és azonnal megszerettük. Miért? Felpezsdíti, felüdíti a testet-lelket, módot ad az önkifejezésre, nem kell hozzá partner - az én párom
