Angolkisasszonyok leánylíceuma és felsőkereskedelmi iskolája, Eger, 1928

Szelíd, megbékéltető emlékek szállanak meg. Negyven esztendő vonul el lelkem szeme előtt, akkor fontos, most már a messzeség távlatában apró, jelentéktelen eseményeivel. Elmosódott gyermek-arcok éles megvilágításban rajzolódnak elém. Egy-egy osztály képe teljes egészében bontakozik ki a múlt ködéből: látom a tekintélyes tanári katedrát, amely az évtizedeket meghaladó múltból szállott reánk örökségül, s valahányszor felléptem a dobogóra, különös érzés költözött belém, mintha az ódon tanári asztal komolyan figyelmeztetne, hogy reám egészen különös munka vár; ez a szék, melyre most leülök, bírói szék, amely megkívánja, hogy magam is nagyon komoly legyek, ítéletemben szigorúan igazságos, megingathatatlanul következetes, mintha elődeim szellemei ülnének széket fölöttem, vigyáznának minden szavamra, minden mozdulatomra, s ítélkezni akarnának felettem, az utód felett. E nyomott, ünnepélyes hangulat a maga komolyságával, csaknem komorrá változott volna, ha az ódon, pompásan megfaragott padokból a negyvenötven kiváncsi diákszempár reám nem villog, fel nem bátorít, s azt nem mondja:

— Nézz reánk, nem vagyunk mi félelmesek. Azt sem szeretnők, ha te félelmes lennél. Nem félni akarunk tőled. Nos, hát csak nézz reánk, új tanár úr!

És az új tanár, a kezdő ifjú tanár rájuk nézett, végigmustrálta az ő első tanítványait. És nyomban eszébe jutottak azok a gondolatok és érzések, amelyek őt a vasúti kocsiban Budapesttől—Pozsonyig foglalkoztatták azon a napsugártalan, esős szeptemberi napon, amelyen elindult első állomáshelyére. •

Eszébe jutottak diákévei az erdélyi kisvárosi iskolában, eszébe jutott a tizenkét esztendő az árvaházban és ostromló hévvel kívánta, ami ott oly sokszor, csaknem