Angolkisasszonyok leánylíceuma és felsőkereskedelmi iskolája, Eger, 1928

5

mind a tizenkét esztendőben hiányzott életéből: a szeretet áldó és áldott melegét. És eszébe jutott az a szeretet, amelytől nyolcéves korában, a székely faluban elszakadt, s melyhez hasonlót olyan keveset talált azóta is: — az édes anyja szeretete.

Igen, e körül forgott a négyórai úton minden gondolata, minden érzése.

Ebből fog belevinni az iskolába, amennyit csak lehet. Tanítványait úgy tekinti, mint fiait. Meg fogja nyitni a szívét, s közel engedi őket a szívéhez. Akarja, hogy az ő fiai örömmel jöjjenek hozzá, benne, s rajta keresztül lássák magát az iskolát. Szeressék meg, legyen nekik örvendetes az ott tartózkodás, érezzék, hogy nekik jó ott lenni, s kívánják, hogy minél többször legyenek ott.

Észre fogja venni, hogy melyiknek szomorú az arca, melyiknek borús, gonddal terhelt a homloka, s magához szólítja, beszél vele, megkérdezi, hogy miért szomorú. És tudja, hogy a fiúnak is megnyílik a szíve, elmond mindent neki őszintén. És milyen jó érzés lesz az, ha a gyermekarc kiderül, ha a nehéz kis szív megkönnyebbül, ha a gyermeklélek csapzott szárnya megint röpködni fog. Mert eszébe jut, hogy neki is voltak gyermekkorában elboruló pillanatai, szerette volna elpanaszolni valakinek, de nem volt kinek.

Hozzászoktatja fiait, hogy sohase hazudjanak, sem félelemből, sem álszégyenből a maguk cselekedetének szépítésén ne fáradozzanak. Szemüket ne süssék le, nézzenek nyíltan szemébe, hogy a lelkűk tükréből olvashasson. Egymáshoz szoktatja őket, megbarátkoztatja, az ellentéteket kiküszöböli, hogy az együttlét kívánatosabbá váljék. A szegényebb sorsát ne nyűgözze le a szegénység, a jobbmódú ne érezhesse magát az osztályban többnek, mert az iskolának egyformán polgárai, akikre egyformán elvégzendő kötelességek várnak. E kötelességek elvégzésének mértéke adja a gyermek értékét, s ez az érték szabja meg a kis polgárok helyét.

Mikor erre gondolt: gyermekes öröm váltódott ki leikéből. A fejlődő gyermek-lélekre gondolt, amelynek gondos, szerető, aggódó, reménykedő megfigyelője akart lenni. Gyönyörrel, meleg, jóleső érzéssel tudott erre a lelki munkára gondolni. A kis diák, amint évről-évre bontogatja szárnyait, s csodálatos színpompában átalakul, a kamasz-kor esetlenségéből kivergődik, biztonságot, határozottságot nyer.

Gondolt önmagára, az eleinte félénk, bátortalan, le