Angolkisasszonyok katolikus leánygimnáziuma, Eger, 1942
24 Tehát tisztelendő igazgatónőnk, M. Lehotzky biztatására elhatároztuk, hogy mi fogjuk szórakoztatni őket. Lázas munka indult meg. A gimnázium II. osztályának egész más zajokhoz szokott falai bizonyára elcsodálkoztak, amikor délutánonként tangóharmonika és hegedűkísérettel katonanótákat, háborús dalokat kellett hallgaíniok. Mennyi szeretettel, jókedvvel készültünkl Jóformán az volt minden gondolatunk, hogy csak minden jól sikerüljön! S egy február eleji szombat délutánon útrakelt a „tábori színház“. T. M. Lehotzky vezetésével elől ment a zenekar hangszereivel, azután a többiek, akik hangszerek helyett csak sok szeretetet, adásvágyat, lelkesedést hozhattak. Kissé elfogódva léptünk be az állami polgári kapuján. Benn nagy sürgés-forgást találtunk. Ápolónők, könnyebb sebesültek siettek elrendezni a „színházat“. Mintegy 80—100 katona ült a padokon, egyik bekötözött arccal, fájó kézzel lábbal, de mindnyájan érdeklődve, izgalommal. Azután megkezdődött az előadás. Néhány énekszám, szavalat, kis jelenet — ennyi volt az egész. Nem adhattunk sokat és művészi teljesítményt, de amit adtunk, jóakarattal, szeretettel, szívünk egész melegével adtuk. Érezték ezt ők is, mert nem bíráltak csak örültek és tapsoltak. Azután a kórháztermekbe látogattunk el. A fájdalomnak, láznak, betegségnek ezt a szomorú házát vidám ének és zeneszó verte fel. S az ágyakon fekvő szenvedő katonák arcára a mi jókedvünk csalt mosolyt, a mi dalunktól csillogtak a láztól fáradt, beesett katona szemek. Aztán még sokszor elmentünk hozzájuk. Négy hadikórház van Egerben, mind a négyet többször meglátogattuk. Mindannyiszor nehezen várt, szívesen fogadott vendégek voltunk. Velünk énekeltek a katonák is, s láttuk mennyire boldogok. Sohasem felejtjük el, amit egyik öreg honvéd mondott nekünk örömében: Ha rajtam állna, a világ minden szépségét a kisasszonyoknak adnám. Most már csak a kedves délutánok emléke, s néhány szál tavaszi hóvirág — amelyet a sebesült katonák küldtek be nekünk az intézetbe — emlékeztetnek a „tábori színházra“. De az emlékük mindig velünk marad, hiszen könnyeket töröltünk, mosolyt fakasztottunk, örömöt adtunk ezeken a délutánokon! S van-e szebb hivatása a magyar lánynak, a jövendőbeli magyar édesanyának, mint a magyar szívek öröm-kapuit felnyitogatni, s fényt, szeretetet vinni a magyar lelkekbe? Nincs és nem is lehet. Mert mi csak szeretetet adhatunk cserébe azért a szerétéiért, mellyel a magyar katona egészséget, életet nem kímélve a távoli Oroszországban védi a kereszténységet, a vallást, s minden magyar drága, szent hazáját: Magyarországot. Papp Márta la- Vili. o. (■
