Angolkisasszonyok katolikus leánygimnáziuma, Eger, 1940
EMLÉKEZZÜNK! ERDÉLY-BÁCSKA-BARANYA. „Előre az ezeréves határokra!“ Horthy. Nyár óta kétszer hangzott el a hadparancs. Titokzatos, izgalmas, hosszas várakozás előzte meg az elsőt, gyorsan pergő napok a másikat. A nemzet lelke féltőn virrasztóit. Ó, hiszen annyiszor és oly sokat vesztett már! Itt állt a vártán, Európáért vérző sebekkel, hosszú ezer éven át. Nem kért másoktól semmit, de adott mindenkinek. S a mindig vendéglátót rútul megvádolták, Trianonban halálraítélték, kegyetlenül megcsonkították, ízenként leláncolták. Mennyire időszerű lett ekkor a költő szava: „Szánd meg, Isten, a magyart, Kit vészek hányának 1 Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának.“ A szent király emlékévében megpattant a bilincs. Visszatértek milliós számban magyar testvéreink, s vissza Verecke, ezeréves történelmi határunk első jelzőköve. Most, utolsó nyarunk Nagyboldogasszony napjának éjtszakáján egykori Szörény-Tornya erődünk felé indult útnak — Erdély ügyében tárgyaló államférfiakkal — a „Zsófia“. Mennyire lassúnak találtuk a vén Dunának hömpölygő hullámait, s mennyire összedobbanf minden magyar szív ez imádságos, bizakodó napokban. A bécsi döntés hírére a felszabadulás öröme s a még tovább raboskodók gyötrelmének elfojtott jajongása egyszerre tört fel lelkűnkből. Mikor „elhangzott a szó": „Előre az ezeréves keleti határokra!“ lélekben honvédeinkkel együtt meneteltünk kincses Kolozsvárunk, a Hargita és Zágon felé. Örömmel nyújtottunk kezet a felszabadult testvéreknek, és könnyfáíyolos tekintettel, de nemzetünk további feltámadásába vetett reménnyel foglaltuk imába a határon kívül maradottakat. Hamarosan megindult az országépítés együttes munkája a visszatért
