Angolkisasszonyok katolikus leánygimnáziuma, Eger, 1939
17 nincs áhítat.“ — Igaza van, az arany középút vezethet csak célhoz. Isten óvja meg leányainkat a vallási túlzástól! A vallásnak legjellegzetesebb ereje: az emberi lelket Istenhez emelő, földi vonatkozásokban is megnyugvást találó boldogság. S hol van erre nagyobb szükség, mint a családban? Innen indulnak el az utak végtelenjein apró dobogószívű életek. S itt kell meglátniok; hogy minden út: „akármerre, akárhová, de egyfelé vezet ... Isten felé megyünk mindig... a dermesztő, a kacagó, a fájó s a nevető sorsutakon ... Mert Istennél van a part, ahol kikötünk egykoron, Istennél van az örök állomás, a többi mind csak szeleburdi játék: kevés hitekkel nagy életakarás . . .“ (Ágoston J.: Isten tenyerén.) Az Istenhez ívelő út tehát a vallás. Ezt az utat megismertetni a szülők és nevelők feladata. Csak ezt járva fejlődhetik életté a: katolikus öntudat. Ez a gondolat indított engem is arra, hogy ankét vizsgálatot tartsak, mert a katolikus öntudatra nevelés főgondja kell hogy legyen minden katolikus nevelőnek. Kifejezi ezt Shvoy székesfehérvári püspök nagyböjti szózata is: „Öt világrész valamennyi gyára éjjel-nappal gyártja az öldöklő fegyverek millióit, hogy vérbe, gyászba, pusztulásba temesse a világot. A kiszámíthatatlan világnézeti harcot csak komoly katolikus öntudattal, a keresztség isteni kegyelmének átélésével, Krisztussal való hősi kapcsolat által megerősítve tudjuk diadalmasan megharcolni.“(Nemzeti Újság. 1940. II. 14.). Sokszor fájó érzés tölti el lelkemet, ha látom, hogy intézetünkből kikerült leányaink a társadalomban nem töltik be mindig azt a szerepet, amelyet éppen gondos katolikus nevelésük miatt joggal elvárhatnánk tőlük. Igaz, hogy míg az iskola épít, az élet rombol. Az iskolai nevelés csak kezdet, az életé a kifejlet. Az iskolai nevelés csak elhinti a jó magvakat, az életnek kell megérlelnie őket. „Szomorú ketfőség az iskola és élet nevelése, mert a kettő nem fut parallel síkon. Nincs kétségbeejtőbb, mint látni, mint tépi, szaggatja az élet azt a virágot, amely bimbójában még szép és sokat ígérő, de mire virággá nő, addigra besározott, bűntől szennyezett“ (Nemzet Nevelés. 1940. III. 1. Fónay T. Kétarcú nevelés). Pedig századunk és a jövő század boldogsága attól függ: mennyiben sikerül Krisztus-arcúvá alakítani a felnőtteket, különösen a női társadalmat. Ezen a Krisztus-arcon tükröződik a mélység, amelyből energia források nyílnak. A íermészetfölötti erő, mely az ilyen nő homlokán ragyog, nem nyomja el a földi szépséget, sőt kiemeli a romlatlan, a bűntelen természet bájait. A nő az élet teremtő Művészének munkatársa. Istentől kapott képességével fonja a jövő nemzedék életszálait. Ezekből a szálakból azonban elszakíthatatlan örök kötelékeket kell sodornia. Elszakíthatatlan örökkötelék: a vallásos élet. E nélkül az emberi élet remekműve ahhoz a hálóhoz hasonlít, 2
