Angolkisasszonyok katolikus leánygimnáziuma, Eger, 1938
19 megjelenő, egyetemes jellegű közösség, a még oly nemes eszmék és világnézeti elvek mozgalmi közösségével szemben; és végül a nemzet a fejlődés ezerféle feltételének eleget tett természetes közösség minden mesterséges alkotással vagy éppen politikai ötletszerűséggel szemben (ennek az utóbbi kritériumnak lényeges voltát ma láthatjuk közelről egy beteljesedett sors példáján: nem lehet nemzetet tárgyaló asztalnál összefabrikálni, mert ha mégis van ilyen kísérlet, éveken belül omlik össze). Érezzük, hogy közösség vagyunk és látjuk, hogy nemzet vagyunk. Egy nemzet vagyunk a nagy és kis nemzetek — hozzánk képest inkább nagy nemzetek — hullámzó tengerében. S minthogy minden közösség, mint említettük, annál fennmaradásképesebb és cselekvőképesebb, minél inkább létezik csakugyan mint közösség, s viszont annál inkább létezik, minél erősebben él a közösséghez tartozók öntudatában, nem kétséges, hogy annak a plusz-lelkierőnek, amelytől kicsinységünk ellensúlyozását várjuk a tragikusan nagy küzdelem óráiban, elsősorban nemzeti öntudatunk általános erősödésében kell jelentkeznie. Hogy nemzeti öntudatunk általános erősödésének és kiteljesedésének konkrét problémáiról beszélhessünk, röviden egy elméleti vázat kell felállítanunk. Mi az öntudat tartalma általában? Az alapja valami kielemez- hetetlen, axióma-szerű alaptétel: az én-érzés. „Ez én vagyok, ez mi vagyunk, ezt védeni, biztosítani vagy tökéletesíteni kell, ez az, akiért küzdeni kell.“ Megvan ez az érzés egyesszámban és többesszámban és a kollektívumnál megvan — az összefoglalt sorstársak fölött — magának a gyűjtő-fogalomnak is valami személyiség-féléje, amit a kollektívumba magát beleélő egyén magával azonosít, amikor annak a nevében érez vagy cselekszik. Van aztán valami, ami az általános én-érzést egyéniesíti s ami az önmagát-szemlélő előtt határozott tartalommal tölti meg az öntudatnak eddig csak ösztönszerűen jelentkező én-magját: az élmények emléksorozata. „Ez vagyok én, aki ekkor ezt tettem és akkor azt éltem át — s megmarad a konklúzió — ez az, akit mindig megvédtem.“ A nemzeti közösség számára az élménysorozaí szerepét a történelmi emlékek sorozata adja, s ebből következik, hogy minél élmény- dúsabb a szónak szubjektív értelmében, vagyis minél régibb és minél átérzettebb egy nemzet múltja, annál felismerheíőbb, egyénibb és szívósabb tartalommal és annál élesebben kell a nemzeti én-érzésnek kirajzolódnia. Az öntudat én-tartalmának mintegy egyéni színe is keletkezik: aszerint, ahogy felismerjük, hogy mi ilyenek vagyunk, míg mások amolyanok. Ez a felismerés még jobban elhatárolja és individualizálja az önmagát-szemlélő vagy az önmagát-érző előtt az én-t. 2'
