Angolkisasszonyok katolikus leánygimnáziuma, Eger, 1938

12

színezeteiét ad az olvasmánynak, csak felizgatja, vagy helytelen irányba tereli kis lelkivilágát.

Másfél évtized gondot okozó munkája mellett örömem telt a megfigyelésben, mit is szeretnek olvasni a fejlődő kis lányok. Tapasztaltam, mennyire tévednek azok, akik azt gondolják, hogy az első gimnazista kis lány, bármily büszke is középiskolás voltára, bármily felsőbb lénynek érzi is ezzel kis személyét, nem szívesen olvas mesét. Semmit annyira el nem kapkodnak, szét nem olvasnak salátának egy időben sem a gyerekek, mint a Magyar Mese és Mondavilág, vagy az Ezeregy- éjtszaka vastag köteteit. Már a folyosón elfognak és lefoglalják a következő hétre, erősen lelkemre kötve, össze ne tévesszem őket valaki mással. Sajnos, az újabban kiadott és fordított meséskönyveknél vigyázni kell és nagyon ajánlom az én kipróbált és nagyon bevált módszeremet, hogy nem adok semmit a gyermek kezébe, amit magam is át nem olvastam. Lehet, hogy az északi íróknál különben is ismert nyersebb kifejezéseket fordítják mostani íróink hívebben, minden tendencia nélkül, mint a mi kis korunkban, de biztos, hogy sok nem nekik való dolog csúszott be. Sőt már magyar mesét is olvastam, igen csinos külső formában és jó kiadótól rendelve, amelyben a népiesség tőlünk szokatlan hangnemben nyilvánul meg, amit épen most, amikor a társalgási nyelvbe bejutott, nem megfelelő tónus ellen kell szerintem összefogni minden nevelőnek, igen sajnálatosnak és nem gyermekeink kezébe illőnek találok.

Erről eszembe jutnak még, az úgynevezett „vicces“ könyvek. Nem is olyan régen hozott nekem egy kis leány egy csinos kis könyvet. Apuka megengedte, hogy a könyvtárnak adja ajándékba, olyan nagyszerű tréfák vannak benne. Megköszöntem és belenéztem a bőven illusztrált könyvecskébe, de hamar be is esuktam és további gondolkodás nélkül vittem a legközelebbi égő kályhához, szép kis kötését sajnálva. Vájjon olvasfa-e tényleg apuka azokat a vicceket, mielőtt tíz éves kis leánya kezébe adta, vagy csak épen megvette neki, nem kérdeztem meg a kicsitől, csak hadd felejtse el minél hamarabb, ha valami megmaradt emlékezetében belőle.

Adjunk csak bátran mesét a kis gimnazistának, de nézzük át előbb, ne sajnáljuk rá az időt. Ne mondjuk nekik, te már nagy lány vagy ahhoz. Hiszen az iskolai olvasókönyvük is azt ad eléjük és milyen szívesen olvassák, mesélik, sőt megjelenítik, lerajzolják a legnagyobb gyönyörűséggel, amint szintén közvetlen tapasztalatból láttam magyar óráim keretében.

Milyen, legalább nekem fájó és lehangoló ezzel szemben az a megtörtént eset, melyet egy másik városból mondott el egy kedves Mater, de nálunk is megeshetnék. Karácsonyi szünetre több könyvet osztott az első polgári osztályban. Az egyik kis lány feláll és azt