Angolkisasszonyok katolikus leánygimnáziuma, Eger, 1937
5 kilencszáz évvel ezelőtt, utat e népnek a boldogság, a jólét, a megértetés felé? Azt hiszem, nem kell soká törnünk a fejünket, hogy vájjon mit mondana ma István király nekünk. Azt mondaná kétségtelenül, amit ezer évvel ezelőtt mondott, s amit mi, sajnos, elfeledtünk, hogy Magyarország boldog és erős csak úgy lehet, ha a kereszténység szelleme járja át egész törvényhozását, egész közéletét, egész kultúráját, egész családi és magánéletét, ha kereszténység lesz ismét az a sziklabázis, amelyben ez az ország áll és él. Szent Istvánt nagygyá, világtörténelmi nagysággá az tette, hogy belátta ezt és nem törődve a Koppány vezérekkel, nem törődve az akkori destrukció és szabadgondolkodás lovagjaival, keresztülvitte erős kézzel ezt a gondolatot és lefektette azt nemzetünk legelső alaptörvényébe: Magyarország csak mint keresztény ország virágozhat, élhet és boldogulhat. S csaknem ezer esztendő viszontagságos története igazolta azóta a nagy király bölcseségét és előrelátását. Történelmünk folyamán pontról-pontra kimutatható, hogy menynyire összefüggött mindig ebben az országban a kereszténység virágzása az ország jólétével és viszont a kereszténység lesüllyedése az ország romlásával. Szent István nem volt puszta politikai keresztény, nem volt konjunktúra-keresztény, ahogy néhány liberális történetíró szeret beszélni Szent István királyról. Ö nem tetette pusztán a kereszténységet, hanem keresztény volt, mert hitt és mert szent volt, azaz hite szerint élt. Őbenne nem volt más gondolat, mint a nagy ágostoni gondolat „De civifate Dei“ : Földi ország rendezett és boldog csak úgy lehet, ha az az Isten rendelte birodalomnak, a lelki Krisztus-országnak alapján nyugszik. Ez a gondolat nála minden politikától független meggyőződés és élet volt: politikáját keresztény meggyőződéséhez igazította, nem a meggyőződését irányította a politikai célokhoz. És igaza volt-e Szent Istvánnak? És igaz-e a gondolat ma is? Kétségtelenül. A legmodernebb filozófiák alapján sem lehet államot biztosabb talajra alapítani, mint a kereszténység talajára. Van-e hát alap, Szent István óta mutatkozott-e alap, amelyen biztosabban és boldogabban fejlődhetnék a nemzet és a nemzetben mindaz, ami a közjólétet, a boldogságot előmozdíthatja, mint a-kereszténység? A kereszténység az egyetlen rációja, az egyetlen elképzelhető motívuma minden idealizmusnak, a kereszténység rációja minden kitartásnak és áldozatkészségnek, a kereszténység az egyetlen elképzelhető létalapja az egységnek. Mert mi tart össze végeredményben bennünket annyi széthúzó vélemény és gondolat közt, ha nem a krisztusi testvériség? De még egyet szeretnék itt hangsúlyozni, amikor Szent István
