Állami gimnázium, Eger, 1937
6 a vonat megállóit s a vaksötétségben havas esőben ki kellett szállnunk. A harctér ugyan még kéfnapi járóföldre volt, de előttünk az oroszok felrobbantották a vasúti viaduktot s így gyalog kellett a még hátralevő utat megtennünk. Pár órai pihenő után hajnalban parancs szerint tovább vonultunk az Uzsoki-hágó felé. Már a fáradságos, nehéz, folyton emelkedő út is sokakat kimerített. Később pedig, amint a nap melegére felengedett a fagyos út, órákig kellett a bokán felül érő sárban mennünk. Sehol egy talpalatnyi száraz helyi A rengeteg hadiszert és élelmet szállító kocsi és automobil teljesen felszántotta az utat. Sok helyen mély, iszappal felt gödrökbe kellett lépnünk. Estig tartott ez az elcsigázó, fesíet-lelkeí ölő út. Este az iszapos sár kezdett összefagyni, de ekkor a meztelen lábunkhoz odafagyó iszap okozott még több kínt. Éjjel egy faluban pihentünk meg elképzelhetetlenül nyomorult szennyes viskókban. Hajnalban tovább vonultunk s délután megérkeztünk a Kárpátok gerincén túl fekvő harcvonalba. Az első emberektől, akiket a harcvonalban láttunk, szinte megijedtünk. Hát ilyen a harctéri katona? Kérdeztük egymástól. Mert a forzonborz szakállú, füstös arcú, kopott egyenruhájú alakokat, akiknek valamikor csukaszürke ruhája inkább piszkos-fekete színű volt, minden másnak néztük volna külsejük után, csak katonáknak nem. A 102. népfölkelő gyalogezred negyven év körüli emberei voltak, akiknek megfogyott számát mi egészítettük ki. Éjjel már néhány emberrel járőr-szolgálatba kellett mennem. Feladatunk volt felderíteni, hogy a Turka irányában előttünk fekvő falu két, tüzérségi fűztől épen maradt házában nem húzódott-e meg az orosz. Térdigérő hó borított mindent. Csak az elszórtan kisebb csoportokban álló félig behavazott fenyőfák mutattak itt-oft egy-egy sötétebb foltot. A táj igazi karácsonyi képet mutatott február végén, csak a karácsonyi békés hangulat hiányzott belőle. Fehér vászonleplet húztunk szürke köpenyünk fölé, nehogy az ellenség már messziről észre- vegyen bennünket a hóban. „Halotti lepel“-nek nevezték tréfásan a régi tapasztalt katonák. Főleg járőrök kapták, hogy észrevétlenül közelíthessék meg az ellenséget, de így is sokszor nem, vagy csak megtizedelve tértek vissza. Az elnevezés tehát találó volt. Hajnalban szerencsésen visszatértünk. Néhány lövés nem tett kárt bennünk. S megtudtuk állapítani, hogy az ellenség saját vonalából a két harcvonal közötti házakig nem jött előre. Visszatérésünk után ideiglenesen az egyik hókunyhóban húzódtunk meg. Később a 20—30°-os hidegben magunk is építettünk ilyen hókunyhót. A méteres hóban a talajig ástunk s a kunyhó vázát cölöpökből építettük meg. Oldalait és tetejét fenyőgallyakkal raktuk ki s végül havat dobtunk rá, hogy valami meleget tartson. Igazi eszkimó kunyhó volt ez. A kis pléhkályha füstje az ember bőrét és ruháját
