Állami gimnázium, Eger, 1937

8

körülmények között. Körülbelül 500 ember volt ott összegyűjtve, kiknek különböző testrészeit amputálni kellett, hogy legalább életüket megmentsék.

Másnap reggel a szomszédos század parancsnoka G. M., akinek századába egyik miskolci önkénfesfársamat osztották be, hivatott magához. Társamhoz — bár csak az önkéntes iskolában ismertem meg — igaz barátság fűzött. G. M. azért hivatott, mert tudta, hogy egy ezredből valók vagyunk. Mondja, hogy a szegény fiú valószínűleg még az éjjel agyonlőtte magát. Ó reggel már csak kővé fagyott holttestét látta. Amiatt esett-e kétségbe, hogy levágják megfagyott testrészét, vagy a dermesztő hideg és fáradság törte-e meg lelki egyensúlyát? Sohasem tudhattuk meg. Megegyeztünk, hogy hozzátartozóinak csak azt írjuk meg: „hősi halált half“. Ma sem tudják szülei — ha még élnek —az igazat.

Egy hétig kellett az oroszok ellentámadásait feltartanunk. Az utolsó három napon már egy falat ennivalónk sem volt, mert az orosz tüzérség és a géppuskások lehetetlenné tették az élelempótlásf. Végre is parancsra vissza kellett vonulnunk veszteséggel eredeti állásainkba.

Amikor egynapi erőltetett menetben, hatalmas hóviharban visz- szavergődtünk egyheti harc után régi állásainkba, ott várt ránk egy héttel előbb elkészített vacsoránk. Persze azalatt jéggé fagyva, kitűnően konzerválódott. Most felolvasztva, úgy estünk neki, mint a kiéhezett farkasok. Soha étel még oly jól nem esett! Ez volt az én első háborús tapasztalatom, vagy — ahogy mondani szokták — tűzkeresztségem. De az igazi tűzkeresztségen is hamarosan átestem kétszeri sebesülésemmel.

Egy féli hadjáratból kiszakított kis képet mutattam be, amelynél sokkal nehezebb helyzetekbe is kerültem később. Amit most felelevenítettem, első tapasztalatom volt a háborúról s ezért legélénkebben maradt meg emlékezetemben. Igyekeztem a puszta valóságot adni minden hozzátevés nélkül. Nem akarom itt azokat a részleteket említeni, amelyeket felejteni jobb, ahol a szenvedést a bajfárs sem tudta enyhíteni. Hányszor kellett hazudnom a haldoklónak, hogy felgyógyul — hisz mindenki annyira ragaszkodott életéhez — s ezzel valahogy elviselhetőbbé tettem utolsó perceit, mert tudtam, hogy csak percei vannak hátra. S ha a lengyel síkságon vívott nehéz harcokra gondolok, ahol sem egy fa, sem egy szikla védelmet nem nyújtott, vagy a volhyniai mocsarakban emberrel és természettel egyszerre vívott élethalál küzdelemre, mind-mind csak azt bizonyítja, hogy a világháború minden harcostól emberfölötti feladatot követelt. S mégis a magasabb lelkierő ilyen feladatot is meg tudott oldani! így látom én a limanovai hősök harcát, akik az emberrel s a természettel egyszerre viaskodva