Állami gimnázium, Eger, 1935
4 M S most itt állok ugyanebben az intézetben, ahol pályámat megkezdtem, s ahová tizenhét viszontagságos év után tértem vissza. Nekem kell megemlékeznem Rólatok! Nekem kell a látszólag behegedt sebeket föltépnem s a feledés fátyoláí föllebbeníenem megpróbáltatásaitokról. Huszonegyen indultatok el velünk együtt. Szüléitektől, kedveseitektől, pályátoktól . . . , minden-minden boldogságtól el kellett szakadnotok! Bizony fájdalmas volt ez! Csak azt nem tudom, azoknak fájdalmasabb-e, akik már — ha rövid ideig is — élvezték a boldogságot hivatásuk betöltésénél, családi tűzhelyeiknél; vagy azoknak-e, akik még igazában nem is éltek, hisz ennek az intézetnek falai közül nem a boldog életbe, hanem a legvészesebb zivatarba jutottak s emberfeletti megpróbáltatásokat állottak ki. Nem tudtuk, nem akartuk tudni, kik pusztulnak el közülünk! Mindnyájunkban élt a remény, Bennetek is, hogy annyi megpróbáltatás után épen kerülünk vissza. S a sors Benneteket döntött ki a sorból! Ti hoztátok a legnagyobb áldozatot! Ha ez a föld a siralom völgye — s ez falán ma még igazabb, mint századokkal ezelőtt volt — de mégis csak élünk s reménykedünk egy szebb, boldogabb jövőben. S Ti ezt az életet áldoztátok a Haza oltárára, a legdrágább áldozatot, mit ember csak hozhat! Ti is ebben az életben akartatok boldogok lenni! A Ti életetek, reményeitek, terveitek egész kis világot jelentett számotokra. S ez a kis világ rombadőlt! Amint rombadőlt a mi nagy, boldog Magyarországunk; de nem a Ti köfelességmulaszíásfokból! Mennyire hiányoztok hozzátartozóitoknak, bajtársaitoknak! Mennyire hiányoztok az egész nemzetnek, amely ma annyira rászorulna a Ti erős karjaitokra, ideális lelkeifekre. Újra magam előtt látlak Benneteket! Elszántan, reménykedve állottatok a Kárpátoknál, a lengyel mezőkön, az olasz front borzalmai közt. Elszántan, becsülettel tartottatok ki ott, ahová a kötelesség állított Benneteket. Pedig mennyi megpróbáltatást kellett kiállnofok ! Hogy mit szenvedtetek, csak az tudja igazán, aki maga is ott volt a háborúban! Olyan iskola volt az, amelyben belepillanthattunk a titokzatosba, a rémületesbe! Nemcsak a seb fájdalma, a halálkín, de a természettel vívott küzdelem is, amikor a vízzel-faggyal szemben védekezni nem lehetett, s amikor éflen-szomjan, halálrafáradtan rohantatok előre, vagy tartottatok ki az árokban — amint a parancs követelte — mind mennyi-mennyi szenvedést jelentett. S hányszor kellett a sebesültnek — magamon is tapasztaltam — hosszú órákon át dermesztő hidegben, vagy égető napon segély nélkül kínlódnia, mert elvinni nem lehetett, oly közel volt az ellenség! Ez a néhány szó mindmind csak halvány fogalmat ad szenvedéseitekről. És Ti mégis utolsó csepp véretekig küzdöttetek! Véretekkel, életetekkel tettetek tanúsá-
