Állami gimnázium, Eger, 1935
- 5 — got arról, hogy azokat az eszméket, melyeket itt, ebben az intézetben lelkeíekbe véstek, magatokévá tettétek. S ott a minden vizsgák vizsgáján csak bámulattal tekinthetünk Rátok! Ott Ti elsők lettetek! A tűzkeresztség megtisztította lelketeket minden salaktól. Ti, akik hazátokért harcolva rettenthetetlen hősök voltatok, akik az ellenséggel szemben kíméletet nem ismertetek, lelketekben oly tiszták és ártatlanok voltatok, mint amikor még itt, ebben az intézetben lelkeíekbe fogadtátok tanáraitok oktatásait. Veletek voltam. Tudom, mily fájó szívvel gondoltatok otthonhagyott hozzátartozóitokra. Hogy vártatok minden sort hazulról! Milyen hősies önmegfagadással áltattátok az otthoniakat, hogy ne aggódjanak, jól vagytok, bíztok az igazság diadalában . . ! És bármennyi fizikai és lelki kínt is állottatok ki, soha eszetekbe sem jutott, hogy bárkit is vádoljatok sorsotokért! Nem irigykedtetek azokra, akik hazájuk létéről megfeledkezve, kötelességük alól kibújva, otthon élték világukat s talán a Ti károtokra nyerészkedtek. Mert ilyenek is voltak! A Ti tiszta lelketek csak szánni tudta őket, mint ahogy az angyal szánhatja az ördögi gonoszságot. Az a szeretet, amely hazátokhoz, hozzátartozóitokhoz kötött Benneteket, kiáradt bajfársaitokra is. Az önzetlenség, egymás támogatása, az önfeláldozó bajtársi szeretet ott virágzott ki a legszebben a harctéren. Származás, rang, vallás nem választott el bennünket. A baj- íársiasság mindennél erősebben kapcsolt össze. Ez a tiszta, önzetlen bajtársi szeretet tette elviselhetővé a szenvedéseket, a halál gondolatát s könnyítette meg még magát a halált is! Fájó szívvel gondolok rátok, Bajtársaimra! Fájó szívvel gondolnak Rátok hozzátartozóitok s második anyátok, Intézetünk, amely oly aggódó-féltő szeretettel ölelt magához Benneteket. De fáj elmúlástok minden magyarnak, hisz a Ti életetek hajótörésében benne van egész nemzetünk katasztrófája! De, ha porhüvelyetek egyesült is a földdel, amelyért harcoltatok, lelketek, emléketek mindig élni fog előttünk! Hisz csak azok halnak meg igazán, akiket elfelejtettek! S tudnánk mi Benneteket valaha is elfelejteni, Benneteket, akik véretekkel, életetekkel bizonyítottátok be, hogy azokat az eszméket, amelyeket itt, ebben az intézetben lelkeíekbe fogadtatok, szentnek tekintettétek ?! S most — ha hosszú évek után is — végre itt van intézetünkben aranybetűs emléktáblátok. Úgy érzem, ebben a pillanatban lélekben Ti is visszaérkeztetek közénk. S ha szólni tudnátok, bizonyára ezt mondanátok: „Nem sajnáljuk áldozatunkat! Bárcsak életünkkel Hazánkat is meg tudtuk volna váltani! Itt vagyunk! Kövessetek bennünket! Mi leróttuk áldozatunkat Hazánk oltárán. Ha ti is követitek
