Állami gimnázium, Eger, 1923
11 gondolunk, melyek minden sora megfürdött az élmények árjában, belőlük szakadt föl, tehát könnyen meg is tanulható, mindörökre meg is maradó. fl magyar irodalmi tanítás szomorú élménytelenségét már pedzettük. Itt még egyszer, talán részletesebben foglalkozunk vele, noha a célt már világosan kijelöltük, ha nem is szavakkal, de a megindított gondolat» lánccal, fl cél ez: élessük át az egész magyar irodalom minden értékes alkotását részint eredeti formájukban, részint művészi értékű átírások» ban, átdolgozásokban s ez legyen I—VlII-ig az olvasókönyveink tartalma. Úgy kellene összeválogatnunk az olvasókönyvnek darabjait, hogy I — VlII-íg minden növendékünk megkapná legalább körösztmetszetét a magyar irodalomnak. Szorítsuk le minimálisra a doktrínát és bölcs- ködést részint úgy, hogy a prózai és költői műfajok elméletéből csak az okvetlen szükségeset adjuk és ezt is bújtassuk el az olvasmányok közé, de nem egy-egy osztály anyaga gyanánt; részint úgy, hogy a régi magyar irodalom értékes darabjait mai nyelvre, mai művészi, magyaros prózába átírva adjuk oda a diákjaink kezébe olvasókönyveinkben. Ez utóbbi eljárás egyetlen mód arra, hogy a régi, terjengős, szokatlan magyar nyelvnek zavaró és az esztétikai szemléleteket könnyen eltörlő hatását megszüntessük. Bőven válogassunk, bátran adjunk olyan részleteket, melyekből a magyar facies sajátos vonásai ütköznek ki. Ugyanezokért magunk is tanulmányozzuk át újra-újra íróinkat s magunk se elégedjünk meg csupán mások beszámolóival, harmad-negyedélményekkel. Ha pl. Pázmányt olvasnék, meglepetve látnok, micsoda „szeges“, gyökeres ennek a korán idegenbe szakadt lángelmének a magyarsága leveleiben, vitatkozásaiban, gorombaságaiban és élcében, melyektől fiaink nem tudnak jóformán semmit. Itt stílusa sem a megszokott, abban az időben szinte már „rein Menschlich“-é vált kaptafa, hanem csak úgy perdül benne a fordulat, csak úgy sziporkázik benne a magyaros kard-penge, csak úgy görög benne magyar próza ritmusa, melódiája. Tanulmányozzuk népköltésünket s szórjuk két kézzel a nebulók közé virágszálait, fűveit és búzaszemeit s ne engedjük magunkat félrevezettetni attól a szintén belénk rozsdásodott idegen doktrínától, hogy ezt mind azért tesszük, mert a gyermeket az élet hajnalán csak a mese érdekli. A magyar arc sfljátossága érdekli, a magyar élmény érdekli s nem egy városi gyermek elámult arcát láttuk már, mikor a kis nebuló tudatába csattant, hogy ezt meg ezt a népiesnek, falusinak látszó jelenetet, tréfát, meglátást valamelyik X ősének élnie kellett, mert különben ő se találná ilyen szépnek, gyökeresnek, nekivalónak. Különösen végtelenül elhanyagolt területünk a magyar közmondás. Pedig micsoda könnyű egy kis leleményesség révén olyan darabokat kiböngészni, vagy megírni, amelyekben a fiúk szeme- láttára születik meg a közmondás, a gyökeres magyar filozófia! (Gárdonyi : Nagy Eff.) E közmondások tartalma a leggyökeresebb magyar élmény, az igazi, mély, józan, elmés, fogbatós magyar filozófia; életük története a magyar élet; nevezetesen társadalmi élet története kivonatban; hangulatuk és művészi leleményük a magyar szív, a magyar szem, a magyar formakészség legrejtettebb életműködéseit ismerteti meg s ha ez életműködések sajátos mivoltára rávezettem a fiúkat, százszorosán érzik egy Vörös-
