Állami gimnázium, Eger, 1923
12 marty, Kemény, Madách gyökeres magyarságát, mert hisz orgánumaik sajátos életműködésén rajta kaptam, tetten értem őket s belé kapcsol- tam az ú. n. „népies“ irodalom eddig árván, magánosán hömpölygő medervájásaiba. De a közmondások stílusa nélkül mit is ismerek voltaképen a magyar situs alaptörvényeiből ? Valóban: a közmondásokban tombol a a magyar elme receptivitása az életnek legapróbb, legfinomabb, de leg- durvább és legkiáltóbb tényeivel szemben, szóval az univerzális élettel szemben. Mennyi bennük a kedély! Mennyi a szellemesség! Mennyi a konkrétumnak, az adottságoknak bölcs, tréfás, lemondó, tiltakozó, fordu- latos, szintetikus erejű megfogása! Hogy fején találták a szöget: Mekkorák bennük az elhallgatások! Milyen velősek az ellenmondások, az antinómia-kihegyezések! Milyen gazdagok a megvilágítások pillanatnyi effektusai! S nem ott kell-e megszületnie a sajátos magyar próza stílusának, ahol az élet ilyen mindent befogó, mindenlátó, mindent formába szorító erői működnek? Igen, itt születik meg a sajátos magyar próza. Mennyire mél- tóságos! Mennyire rövid! Mennyire utálja a szószátyárságot és a Prob- lemenmayereit! Mennyire színes! Mennyire egyenes! Mennyire finom! Mennyire zenei! Mennyire földizü, földszagú! Mennyire lefordíthatatlan! Hogyan tudnánk mindezt nem látva, mindezt nem ismerve meguntatni Arany, Gárdonyi, Móricz Zsigmond prózájának szépségeit és nagy-nagy értékeit?? Igen, igen: a magyarság városi és falusi típusait az fogja egymás megértésére és megbecsülésére bírni, aki föltárja előttük ugyanazon lelkiségük közös, ma még ásatag gyökereit. E nagy föltárónak pedig a magyar iskolának, az élményekből fakadt magyar irodalmi oktatásnak kell lennie. Nincs népies és nem népies magyar irodalom; egy van csak : magyar irodalom s mi vagyunk az oka, ha Kazinczyban csak érzelgős finomkodást, Madácbban — Istenem, bocsássanak meg, hogy le is kelt írnom — csak nyugatra fordulást láttattunk, nem pedig ugyanannak a magyar arcnak a korok ízlése szerint változó felénkfordulásait. A szem „kapásából veszi észre az arc-hasonlóságokat. E „kapás“ az irodalom tanításban olyan legyen, hogy mindenütt meglássa a faj, a nemzet arcát. Hanem az igaz, hogy módszerünkre, különösen az első kapavágásokra ugyancsak vigyáznunk kell. Nincs náció a világon, melynek a világos szerkesztés, az éles körvonalak olyan életfeltétele volna, mint a magyarságnak: Arany, ez a nagyerejü magyar paraszt-zseni, a szülés minden kínját átérzi, de vállalja szívesen, csak hogy szerkezetet és részlet-vonalakat világosan lásson, sőt nemcsak lássa, hanem hallja is, ki is tapogassa a szerkezeteket és körvonalakat; e nélkül alkotni sem, de még megmoz* dúlni sem bír. Ha tehát valahol a világon igazán van jelentősége a világos, az abstractumot láttató, hallató, tapintató módszernek, akkor a magyar iskolában igazán van. Először azért, mert olyan abstractiókat is kell közölnie, melyek általános ember-értékek, s a melyeket a boldogan tenyésző, vigan viruló nyugat épen kultúrájának zavartalan folytatbatása révén maga robbantott ki a véréből s így a maga számára élményjelentőségük van, nálunk azonban még csak imbolygó körvonalú abstractiók s mégis be kell oltanunk őket. Másodszor azért, mert a magyar vér és magyar fantázia sem nem vizuális, sem nem auditiv, sem nem motori
