Állami gimnázium, Eger, 1910
4 festészetben a tökéletes rajz, eleven, finom szinezés, természetes mozdulatok s az alakoknak harmonikus elrendezése, igy az irodalom is átalakult az antik minták nyomán. Lassankint kialakult a classicusnak nevezett irodalmi irány, mely aesthelikája törvényeit a latin-görög remekművekből vonja el, a nyelvet, stylust azok mintájára törekszik előkelővé, emelkedetté tenni, mint költői ala- kításra legméltóbb tárgyakat a latin-görög monda és história személyeit és eseményeit, mint a stylust ékesítő metaphorák leggazdagabb kincsesbányáját a classicus hítregéket jelöli meg. Legmagasabbra emelkedett ez a classicus irányú irodalom Franciaországban, a XVII. században, XIV. Lajos király idejében, amikor a nagy tragédiairók, Corneille és Racine, a vígjáték legnagyobb mestere, Moliére, a franciák legkiválóbb szónoka, Bossuet, a minde- nekfölött elmés meseiró, La Fontaine és az uj classicus költészet műelveit fejtegető Art Poétique szerzője, Boileau alkották remekeiket. Ez az irodalom lesz a mintája a XVIII. század közepéig, sőt itt-amott azon túl is, úgyszólván az összes európai irodalmaknak. A művészet és irodalom átalakulásával egy időben a tudományok is meglepő fejlődést mutatnak. E fejlődést nagyban elősegítette a tudományos gondolkozás módszerének a megváltozása. A középkor meddőségét a tudományos élet terén épen a módszer helytelensége okozta. Rendkívül szűk határok közé szorították a tudományos gondolkozás területét. A főcél az volt, hogy a hit tételeinek, a szent könyvek tartalmának igazságát bizonyítsák. Végtelenül egyoldalúvá lett a középkor szellemi élete, a bölcselkedés, tudomány, iskolák kizárólag a vallást szolgálták. Tudomány és vallás koránt sincsenek egymással kibékíthetetlen ellentétben, épen nem zárják ki egymást, mint ezt azoknak a nagy szellemeknek szakadatlan sorozata bizonyítja, akik ép oly díszei voltak a tudománynak, mint hűséges, hivő fiai egyházuknak. De ép ily bizonyos az is, hogy amint a hitet nem szabad függővé tennünk Y az annyira gyenge és tévedéseknek kitett értelem jóváhagyásától, épen úgy nem lehet az emberi gondolkozásnak sem abban keresnünk főcélját, hogy — a középkor hires kifejezése szerint — mint a theologia szolgálója, csupán csak annak állításait bizonyítsa. Hisz ez a felfogás örökös egy helyben maradásra kárhoztatja az emberi gondolkozást, megakadályozza az uj ismeretek szerzését, uj igazságok felfedezését, ami pedig az emberi értelem legfölsé- gesebb feladata. Az értelem ezen előretörő, kutató, felfedező mim-
