Állami gimnázium, Eger, 1910
21 Épen ezért e században az erkölcsi elvek is jelentékeny átalakuláson mennek át. A kereszténység az erkölcsösség lényegét bizonyos küzdelemben latta, amit romlott természetünk vágyai, szenvedélyei, meg a világ csábításai ellen folytatunk. A középkori keresztények aszkézise, a böjtök, önsanyargatások, fogadalmak, a világ örömeiről való lemondás, mind e harcnak jelenségei. A XVIII. században a keresztény hittel együtt a keresztény morál is veszendőbe megy, a kor sokkal enyhébb, végtelenül könnyebben gyakorolható erkölcsi elveknek hódol. Ez uj erkölcsi felfogás alapja épen az emberi természet tisztaságába vetett hit volt, egy oly hit, mely ellentétes az eredendő bűn létét hirdető keresztény felfogással. A lényege pedig ■ennek az uj erkölcstannak így foglalható össze: Ha az emberi tér mészet jó, akkor nem kell kiizdeniink ellene, hanem ellenkezőleg, annak a szavát kell követnünk, mely biztosan útba igazít bennünket, csalhatatlanul megmutatja a jót és a rosszat. A természetünk szava pedig az érzelem, sympathiánk és antipathiánk, szeretetünk meg idegenkedésünk, amit a jó, illetve a rossz megérzése gerjeszt fel bennünk. Jó tehát mindaz, ami az ember szeretetét képes fölkelteni. Itt a szeretet szót legtágabb jelentésében használjuk, alája foglaljuk a részvétet, szánalmat, barátságot, sőt a lelkesedést is, amit elvont eszmék is fölkelthetnek bennünk. Tehát az lesz az erkölcsösség jele, ha valakinek a lelke tele van érzéssel, szeretettel, lelkesedéssel. Ennek az uj erkölcsi felfogásnak mélyreható befolyása volt a század irodalmára, sőt a társadalmi meg a szellemi életre is. Az irodalmi következményeket később fogjuk ismertetni, a magánéletben az érzelmesség fitogtatása fakadt ebből a forrásból. Mert hiszen ha az érzelmesség az erkölcsösség jele, akkor mi szükség volna arra, hogy érzelmeinket palástoljuk. A szellemi életben pedig ez az uj morál az elvont eszmékért való lelkesedés alakjában jelentkezik. Lelkesedik a század, mint láttuk, az emberi értelemért, véres harcot vív a szabadság, egyenlőség, testvériség megvalósításáért, rajong a természetért, hirdeti annak fensőbbségét az emberi kultúrával szemben, a felebaráti szeretet, vagy a haza- szeretet helyébe az emberért s az emberiségért való lelkesedést teszi, végül, saját magát téve meg bálványának, lelkesedik magáért a lelkesedésért, szereti a szeretetet, az érzelmességet. Könnyű bizonyos rokon természetet felfedeznünk a század lelkesedésének eme különböző tárgyaiban. Csak oly eszméket dicsőít ezen philosophus száz::d, melyek túlemelkednek a vallás, faj, nemzet, kor szabta
