Állami gimnázium, Eger, 1910
15 viselés müvét fedezte fel az emberiség történetének nagyszerű színjátékéban, a XVIII. század a Gondviselés szerepéről mit sem akar tudni. Az egyik kutató merő véletlenek sorozatát látja a történelemben, mások a kiváló emberek, a nagy uralkodók, törvényhozók, hadvezérek, vallásalapitók művét látják abban, ismét mások a természeti viszonyokból, meg a népjellemből, népszokásokból, társadalmi viszonyokból próbálják a történelem eseményeit kimagyarázni. Ugyanígy járnak el az állam- és jogtudomány terén is. A legfőbb, uralkodói hatalmat nem a Gondviseléstől rendeknek, Istentől eredőnek tüntetik fel, hanem épen úgy, mint a törvényeket, tisztán emberi meg természeti okokkal magyarázzák. Még a hit, az egyház keletkezését is ilyen, értelmünkkel fölérhető okokkal magyarázzák. Természetesen, sokaknak még az sem volt elég, hogy a természetfölötti, theologiai eszméket a fönt vázolt módon kiküszöböljék az összes tudományokból. Elvakult, igazságtalan dühvei rontottak neki a vallásnak, egyháznak, azt tüntették fel az emberiség szenvedéseinek, értelmi és erkölcsi romlásának legfőbb okozójául. Voltaképen ez az egész átváltozása a tudományos gondolkozásnak nem egyéb, mint Descartes racionálista módszerének következménye. Igaz az, ami észszerű. Ez a jelszó. Ezért próbálnak meg mindent észokokkal megmagyarázni, ezért küszöbölik ki az összes tudományokból a természetfölötti — értelmünkkel fel nem fogható, azaz nem észszerű — elemeket. Az a tudomány, mely leg- észszerübb, vagyis amely voltaképen határozott formulákban kifejezhető törvények sorozata, a mathematika mellett a természet- tudomány. Értelmünkkel átlátható, igazolható, világos törvények magyarázzák meg nekünk a természet jelenségeit. Csodálkozhatunk-e azon, hogy a század legnépszerűbb tudománya épen a természet- tudomány volt. Vegyünk figyelembe még egy körülményt. A renaissance századai a múltért rajongtak, a latin—görög kultúráért, a XVIII. század ugyancsak kevésre becsülte azt, a haladás nevében elitélték, lenézték a múltat. Sőt, amint láttuk, magát az emberi művelődést sem igen sokra tartották. Hiszen annak igen lényeges emelőit, vallást, nemzeti érzést, úgyszólván képtelenek voltak kellőleg értékelni. Ezzel szemben rajongtak a a természetért. Az embernek a természethez való vonzalma két főalakban nyilvánulhat: mint aesthetikai élvezése a természet szépségének s mint értelmünk törekvése a természet titkaiba, törvényeibe való behatolásra. Az első egyik éltetője a művészeteknek és költészetnek, a második forrása
