Állami gimnázium, Eger, 1909
16 szabad. Mert Szemere szerint a három költői nem, sőt ezeknek bármely fajai között egyetlenegy sincsen, legyen az egy rideg dis- tichon, egy epigramm, egy kis apolog, egy rövid állatmese, melyben a berekesztésnek az egész mű koronájának lennie elengedhetetlenül szükséges ne volna. A hármas felosztás azonban nem épen kötelező valami törvény, a jó lírai költeményben ez önkénytelenül is feltalálható. Szemere is mondja: ,,Taglatainkat legtöbbször dalkezdet, dalfolyam és dalbefejezés modorába öltöztettük; nem esküdtünk az eszközökhöz elválhatatlanúl, mintha azt hinnők, hogy minden lírai dalmű ily alakú volna köteles lenni. Mi minden hypo- tetikus tudományban (s minden bizonnyal a lírai tanköltészet (!) a leghypotetikusabb) irtózunk a szoros és szigorú, ilyen vagy amolyan meghatározástól; sőt, hol e három rendbeli stádiumot alkalmazni nem lehet, ezeknek inkább találgatása, sejtelmes érzése oly betűvel veszi körül a dalművet, mint midőn valamely szépen elkészült épület mellől a szemet botránkoztató fenyőszálakat, deszkákat, mint úgynevezett állásokat elszedve találjuk.“ A dal folyamában, vagyis szerkezeti terminussal élve a dal tárgyalásában főleg az ellentétes érzelmek játszszák a főszerepet és tulajdonképen ezeknek változatosságából, ellentétességéből hozta ki Szemere a dal ezen érzelemben megnyilatkozó hármas tagolását; és hogy a lírában van mindig bizonyos ellentét az érzelemben, az Szemere szerint onnan van, hogy minden érzelemnek az a legfeltűnőbb ismertető jele, hogy sohasem egy, például csak rideg, vagy csak játszi, hanem mindig páros, mindig ikerszerü; „játszi érzelemnek a komoly, édesnek a keserű, szelídnek a szilaj, reményteljesnek a kételyes a verseny, sőt olykor ellenpárja; igy a jó lírai költeményben játszilag komoly és komolyan játszi, édesen keserű és keserűen édes gyönyörködésben részesülnek. így például Vörösmarty énekli a számkiűzött fiúról, hogy bús, szomorú és mégis dalt zengedez; igy ennek számkiűzetésén inkább mosolygunk mint szánakozunk; a számkiűzött fiú még rózsaszerelmet is zeng, zengi a leányka haját és mégis utána „Mig a dal epedve foly ajkairul Bús éjbe az arcz szeme könybe borul.“ Az ilyen érzelemellentétek, ezen ugrások Szemere szerint nem egyebek öntáncnál, önzenénél, önszökelésnél, melyek a puszta gondolatszerü szót, kifejezést és képeket valódias lírai érzelemmé tes-
