Állami gimnázium, Eger, 1908
Erkölcsi nevelés. Értekezésemet elsősorban az igen tisztelt szülőknek szántam. Az életből vett praktikus megfigyeléseket, tiszta meggyőződésből fakadó gondolatokat akartam itt közölni és nem volt szándékom elvont elmélkedéseket végezni; — bízzuk ezt a tudományos szaklapokra ! * * * „A művészetek művészete az emberek nevelése,“ — mondotta Nagy Szent Gergely pápa. Valóban, művészet az, — a teremtő Isten képmására alkotott emberhez legméltóbb művészet! „Szép-művészet“, de — nehéz művészet! Engedelmes holt anyagon dolgozik a festő ecsetjével, a szobrász vésőjével, az építész kalapácsával, de a nevelő-művész — leggyakrabban — ellenállást kifejtő, ellenséges indulatú lényt akar formálni, munkáját megnehezítő, gyakran meg is rontó sok mindenféle körülmény között. — A nevelés művészet és nem mesterség! „A művésznek születnie kell,“ —tartja a közmondás; azért kell abban, aki családot alapít, és abban, aki gyermekeket tanít, kiváltságos, szent hivatásérzetnek lennie. E hivatásérzet nélkül „nevelésiről — a szó igaz értelmében — nem is beszélhetünk, csak „elnevelés“-ről, „rontás“-ról. Nincs, mit javítani; nincs, mit rontani, — mondják némelyek. Minden gyermek rossznak születik, — mondja az egyik; minden gyermek jónak születik, — mondja a másik. Hol itt az igazság ?! A gyermek kezdetben jó; de ne feledjük, hogy a gyarló emberi természettel együtt jelenik meg az, ami benne jó: tiszta lelkének háza a rosszra csábító test. Nincs, mit javítani avagy rontani ?! Hogyan ? Hát hiszen nevelhetjük, tökéletesíthetjük a virágot; nevelhetjük, kioktathatjuk az állatot; csak a gyermeket ne lehetne nevelni, oktatni, tökéletel*
