Állami gimnázium, Eger, 1906

— 23

egyik, melynek legfőbb képviselői Monboddó és Rousseau, a nyelvet emberi alkotásnak nézték; a másik rész, legfőképen Szüszmilch mint theologus, a nyelvet az Istentől kapott ajándéknak tekintette A berlini akadémia kitűzte ezt a kérdést és az derült ki, hogy a nyelv emberi alkotás; legfőképen Herder és Adelung érvelései voltak a legmeggyőzőbbek. Szerintök először volt az úgynevezett léleknyelv, azután a testmozdulati nyelv, majd a belső indulatbeli első hangos nyelv, azután a természeti testeknek és jeleneteknek hangjaiból kölcsönzött nyelv, azután zengetlen, de látásbeli tárgyakat jegyző nyelv, végre az egyes hangok, szótagok hajlitása által és analógia utján származott inflexiobeli nyelv.

Herder és Adelung hypothesisét kétségbe vonta Schlegel Frigyes, a ki felvett két csoportot; az inflexiobeli és affixumos nyelveket, ezeknek közös eredetét nem fogadta el, a mennyiben ez a két csoport nyelv belalkatra, szerkezetre, miveltetésökre nézve teljesen elütnek egymástól. Különböznek a belalkatban, mert a flexiós nyelvek, a jelentéseket a gyöknek elváltozása által képezik, mig az affixumos nyelvek a gyökereknek egymáshoz való ragasztása által fejezik ki a különböző jelentéseket. Különböznek a szerkesztésben is. A flexiós nyelvek gyökei valóságos csirák, a melyeknek eredete még ma is sokkal világosabb, mint az affixumos nyelveké, mert az a gyök belső változást szenved csak és nem keveredik. Az affixumos nyelveknél a sok ragaszték odakapcsolása által az eredeti gyökerek mintegy elvesznek, elhomályosodnak, a ragasztásban semmiféle törvényt nem látunk és igy belső szerkezetök nem organikus. Innen azután a kétféle nyelv miveltetése is különbözik, a flexiósak sokkal logikusabbak és határozottabbak a fejlődésben, az affixumosokat sok homály födi. A flexiós nyelvekben ész és logika működik, az affixumosokban a merő mechanismus.

Ez röviden a Szemere történeti összeállítása a nyelvek eredetének; és most hozzáfog ezen kérdés kritikájához és megállapítja a magyar nyelv viszonyát ezen elmélethez. Szemere e kérdésben inkább a Schlegel hypothesisére támaszkodik, de az ő véleményét sem hagyja egészen kritika nélkül.

Az universalis grammatikusok inflexió alatt oly értelmetlen belüket vagy szótagokat értenek, melyek a főnevekhez, vagy igékhez járulva oly befejezett értelmet adnak, hogy ezen inflexióhoz többé más inflexió nem járulhat. Az universalis grammatikának ez a törvénye Szemere szerint nem illik a mi nyelvünkre, mert pél