Állami gimnázium, Eger, 1905
10 a nemes célra is, melyet követnünk kell, ha így értelmezve a concentratiót, valami eszményi célt tűztünk ki magunk elé, bizonyára nem tettünk egyebet, mint Höffding lélektani kutatásait alkalmaztuk a paedagogiára. Höffding után csak R i b o t-r a térhetünk. Mesterei Comte és Herbert Spencer, társai: Binet és Le Dantec, kiknek a kísérleti lélektan terén végzett kutatásai a francia psychologiai irodalom nagy fellendüléséről tanúskodnak. Jól tudjuk, hogy a teratologiai, a rendellenes és a beteges jelenségekkel való foglalkozás nem pusztán tudományos játék, de eszköz a teratologikus tüneményekkel szemben való védekezésre is. Ezért nagy a Ribot érdeme. Ő, ki az emlékezet, az egyéniség és az akarat betegségeit vizsgálta, a paedagogusnak is nagy szolgálatot tett. Ezért boncolgatjuk „Les maladies de la volonté“ című művének az eszméit is. Wundt és Höffding a gyakorlati psychologiának a physiologia nyújtotta adatok feldolgozásával tettek nagy szolgálatot, Ribot pedig a patho- logiának a lélektanba való bevonásával nem egy titokról lebben- tette fel a fátyolt, Esquirol, Westphal, Maudsley, Claude Bemard, Winslow, Huchard, az Annales médico-psychologiques köteteit tanulmányozgatja, s az innét merített pathologikus esetekből a lélektan több kérdésére, így az akaratéra is fényt derített. Az akarat betegségeit így csoportosítja: vannak olyanok, melyeknek a ráhatás hiánya az oka, mintha üdére üldözné a szegény akarat- beteget, kinek szellemi eltompúlását abulia néven ismerjük. Ugyanaz a tünemény ez, melyet Reynolds és Charcot lelki bénultságnak neveznek. Az akaratbetegségeknek második csoportja az, amely a ráhatások túltengéséből keletkezett. Ez a „surexeitation des forces motrices,“ amelyhez a dipsomania, kleptomania, pyromania, monománia és a rögeszmék egész csoportja tartozik. Harmadik az önkéntes figyelem gyengülése, mikor képtelenek vagyunk terv, cél után cselekedni, csak a bizonytalanság, kapkodás kisért minden tettünkben, mit legmeggyőzőbben Coleridgenak az egyénisége bizonyít. A következő a „regne des caprices,“ a végtelen könnyű mozgékonyságéi szeszély féktelen garázdálkodása, a legellentétesebb kedélyhangúlatok hullámzásának a pajzán játéka, melyet valóságos erkölcsi ataxiának tarthatunk. Végre az utolsó: az akarat teljes megsemmisülése, így a rajongás jelenségei, mint ezt a nirvana, Plotinus bizonyítják vagy a zsibbadtság, a Somnambulismus és hypnosis tüneményei. Ha e jelenségek mögött az egészséges aka-
