Állami gimnázium, Eger, 1901
A direkt módszer az idegen nyelvek tanításában. Bizonyára sokan lesznek, kik ellenszenves, vagy legalább is kicsinylő mosolygással olvassák majd e néhány sort, melyekben az idegen nyelvek tanításának egy újabb módszerével foglalkozom. Tudom, hogy a „nagy“ classica-philologusok milyen büszke méltósággal nézik le az újabb törekvéseket, tudom, hogy ősi módszereik közűi úgy tekintenek le reánk, a modern nyelvészet szerény munkásaira, mint valamely középkori hatalmas várúr ősi várából az alant sürgő parasztnépségre, de mindez nem riaszt vissza attól, hogy módszerüket meg ne bíráljam, el ne ítéljem s oda ne kiáltsam nekik, hogy szuette alkotásaik omladozófélben vannak, tanításuk meddő, eredménytelen. Úgyszintén szembe szállók azon közelebbi kartársaimmal is, kik a saját kényelmük szempontjából teljesen a classica-philologusok módszerét követik. Mert lássuk csak úgy nagyjában, milyen az az ősrégi, a classica-philologusok teremtette, megcsontosodott nyelvtanítási módszer?! A tanár megtanulja a nyelvtant még a kőkorszakból fennmaradt s dicső elődjeiből lelkiismeretesen átvett példáival, fordít egy-két írót s kész a nyelvtanár. Az iskolában deklináltat, konjugáltat, fordíttat — ez pedig a módszer. Mindenki beláthatja, hogy ez nagyon kényelmes, kár volna tehát elhagyni. Igyekeznek is szorgosan betartani. Ellenben az új módszernek, melyről most szólok, sok ellensége van, első sorban a régi iránt való tiszteletből, aztán meg kényelemszeretetből. Ellensége tehát az a két jól ismert tényező, mely minden újításnak útját állni igyekszik: a hagyomány és a kényelem. A hagyomány a „deklináló-, konjugáló-, fordíttató“ módszer mellett szól, mert századokon keresztül ezzel ölik már a l*
