Állami gimnázium, Eger, 1897
21 lásunk szentesíti az isteni gondviselés eme különös eljárását s nevetséges volna azokat felújítani ? Hogyan! az egész ókor hitt e csodákban s nekünk nem volna szabad az antik világ után indulni?? A császárok idejében a római philosophusok sem hittek csodákban s mégis a fiatal Pompejus a Pharsáliában tulvilági árnyat idéz fel; az angolok épp oly kevéssé hisznek a szellemjelenésben, mint a rómaiak s mégis gyönyörrel látják Hamletben egy király árnyát, mely a színpadon hasonló alkalommal és helyzetben (!) jelen meg, mint Ninus szelleme. Én felettébb távol állok attól, hogy mindenben igazoljam Shakespeare Hamletjét; ez egy durva, barbár darab, melyet nem nézne szívesen végig Franczia- és Olaszországnak legalsóbb söpredéke sem. Hamlet itt megőrül a 2. felvonásban s maitresse-e megbolondul a 3-ikban; a herezeg megöli kedvese apját, azt gondolva, hogy egy patkányt döf keresztül; a hősnő meg a patakba öli magát. A színen megássák a királyfi sírját, a sírásók magukhoz méltó quodlibetet tálalnak fel s holtak fejeivel dobálóznak. Hamlet az ő gyalázatos gorombaságaikra nem kevésbé visszataszító, aljas esztelenségekkel válaszol; ez idő alatt egy szereplő elfoglalja Lengyelországot; Hamlet anyjával és mostohaapjával együtt iszik a színen ; az asztalnál énekelnek, porolnék, veszekednek, megöli egyik a másikat; azt hinné az ember, hogy ez a mű egy részeg, vad ember phantásiájáriak gyümölcse. De ezen durva ösz- szevisszaság közepette, melyek az angol színháznak még ma is oly absurd és barbár színezetet kölcsönöznek, találunk Hamletben — s ez valóban bizarrsággal meglepő — fenséges vonásokat, melyek méltók a legnagyobb szellemekhez, ügy látszik, hogy a természet szeszélyes játéka egyesítette Shakespeare agyában a képzelhető legnagyobbat és legmagasztosabbat a képzelhető legalacsonyabbal és legrettentőbbel, amit csak a szellemtelen durvaság felmutathat.“ Ezekből a nyilatkozatokból természetesen kirí a XVIII. század finoman érző, válogatott ízlésű, parókás, hajporos francziájának különös gondolkozásmódja, a mi bennünket manapság bosszant is, meg nevettet is. Shakespeare remekművéről ezt a lesújtó kritikát olvasva, könnyen érthetővé válik Othello csúfos bukása a párisi színpadon — Desdemona sokat emlegetett „mouchoir“-ja miatt. „Meg kell vallanunk, hogy e rettenetes extravagantiák közt tündöklő poétái szépségek sorában nem a legutolsó helyet fog■ ■
