Állami gimnázium, Eger, 1897

liilja el Hamlet apja szellemének megjelenése. Ez egyike a legmegkapóbb eszközöknek a színpadi hatás előidézésében. Ez az árnyék a puszta olvasásnál nagyobb félelmet kelt, mint a színpadon megjelenő Dárius szelleme. Miért? Mert ez utóbbi csak azért jelen meg, hogy megjövendölje családja pusztulását; mig Sliakespearenél a lélek bosszúért kiált s titkos bűnöket hoz napfényre; ez sem nem fölösleges, sem pedig nincs erőszakkal beillesztve; arra való, hogy meggyőzzön bennünket egy láthatlan hatalom létezéséről, mely a természet ura.“ Ebből is világosan látszik, mennyire félreértette Voltaire Hamlet alapgondolatát. Még tovább megyek s merem állítani, hogy ha ily csoda már a tragédia kezdetén elő van készítve s mintegy szükségesnek látszik, úgy nem találunk benne semmi természetellenest. Jól tudjuk, hogy az ily nagy műfogásokkal nem szabad pazarul bánni. Nec Deus intersit, nisi dignus vindice nodus. Én bizony nem szólítanám le az égből Dianát (Hyppolitos), sem Athénét („Iphigenia Taurisban“ — Euripides). S nem is jelentetném meg, mint Shakespeare Brutus előtt, Caesar személyében a hős rossz szellemét. Az ily merész kísérletek — véleményem szerint — csak akkor helyénvalók s csak az esetben alkalmazandók, ha a drámában bonyodalmat vagy félelmet idéznek elő s ha az ily természetfölötti lények beavatkozását a morál mulhatlanul mégköveteli. Hogy világosabban fejezzem ki magamat: ha a tragikai csomó annyira bonyolódott, hogy csak valamelyes csoda által lehet belőle kibontakozni, a néző látja a visszás helyzetet, melybe az iró belekeveredett s érzi a kibúvó gyarlóságát. Csak azt veszi észre, hogy az iró ügyetlenül akar egy elhibázott lépést helyreigazítani. Mennél nagyobb az illusió, annál nagyobb a drámai érdek. Quodcunque ostendis mihi, sic incredulus odi. De ha a tragédia szerzője az embereket arról igyekszik meggyőzni, hogy isten néha a nagy bűnöket rendkívüli módon is meg bünteti, (ez a Semiramis alapeszméje); ha a darab úgy van felépitve, hogy minden perczben várjuk a meggyilkolt herezeg szellemét, mely bosszút követel, a nélkül, hogy ez a jelenség az összekuszált intrika segédeszköze volna — akkor, ismétlem, ez a csoda nagy hatást idézne elő minden nyelven, minden korban és minden tartományban.“

Voltaire tehát a szellemjelenést egész egyszerűen a színpadi hatás eszközének tekinti; másrészt arra is alkalmas esz