Állami gimnázium, Eger, 1895
nak van még most is kitéve. Legáltalánosabb, de egyúttal legártatlanabb vád ellenük, hogy haszontalan holt nyelvek tanításával vesztegetik benne az időt. Nyomosabb és meggondolásra méltó azoknak a kifogásuk, a kik csupán nemzeti alapra kívánják fektetni, s harczolnak az ellen, hogy a gimnázium csak a régi klaszikus nyelvek előkészítő iskolája legyen. Mind a két vád túlzott, mind a két állítás egyoldalú. A tudományos képzés nemcsak saját irodalmunk műveltségének (ismeretéből áll, meg kell értenünk kultúránknak a többi európai népekkel való összefüggését, ösmernünk kell ezek történelmi fejlődését. Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy az európai művelődés a klaszikainak és különösen a görögnek sarjadéka. A nép alsó rétege, a melynek nem lehet feladata a művelődés előbbrovitele, csupán nemzeti alapon kell, hogy nevelődjék. A nép maradjon meg a nemzeti tűzhelynél, a tanult ember a nemzeti kultúrától erőt és lelkesedést merítve kell, hogy tehessen is érte valamit. Járja be a régibb és újabb kultúrának virágzó tereit. E nélkül erős, nemzeti művelődésről, haladásról szó sem lehet. Bizonyítja ezt a történelem. Az európai művelődés virágzásáról csak akkor lehet szó, a mikor a görög irodalom és művelődés alapos tanulmánya szélűre megindult. Ez szülte újjá a nemzeteket. A kultúrának ilyen történelmi összefüggő ösmeretet nyújtani a növendéknek az erős nemzeti nevelés mellett, egyik íofeladata a gimnáziumnak. E históriai fonalat kiejteni kezünkből egyértelmű volna kultúránk ingadozásával és hanyatlásával. A tudományok roppant fejlődésével azonban a gimnázium ügye is örvénybe jutott. Beteljesedett rajta is, hogy a ki sokat markol, keveset szőrit. A szaktudósok, a kik tantervét csinálták még jobban elrontották a dolgát. Mindegyik a maga szaktárgyát igen fontosnak és nélkülözhetetlennek tartva, nyakig beleesett a részletek elsodró árjába. Hogy a baj még nagyobb legyen, a szakrendszerek szerint képezett tanároknak is nagy, erős hajlandóságuk van erre. A veszedelem betetőzéséül a pontos és szigorú felügyelet révén képtelen szélsőség uralkodik iskoláinkban. Ez még azokat a gyakorlati érzékű tanárokat is, kik a veszedelmet felösmerték, rákényszeritették, hogy az áradattal ússzanak. Mert ezelőtt hiányos volt a felügyelet, most az iskolában teljesen tönkretették a tanár szabadságát. Az „állandó tanmenet“ e paedagogiai szörnyszülött révén meg-
