Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1941
27 dr. Peíró Kálmán, Rapcsák József, vitéz Rédey Gerő, Richter Mátyás, Ringelhann Béla, dr. Ringelhann György, dr. Simonyi Nándor, dr. Szabó Oszkár, dr. Szabó Szilárd, dr. Szabó Vilmos, Szalay Pál, dr. Száva János, dr. Székely László, dr. Szirányi Ferenc, Turkovits Emil, Vagner József, Várhelyi Sándor, vitéz Vereczkey Lajos, dr. Vizy Miklós, Zsákay József. Az 1941 november 26-án megtartott évi közgyűlésen Kriston Endre felszentelt püspök elnöki megnyitó beszéde után dr. Palos Bernardin gimn. igazgató, ügyvezető-alelnök a következő beszámolóban ismertette az 1940/41. év egyesületi történetét: Az esztendő, amelyről a jelentés beszámol, egyike volt a legdöntőbbeknek népünk története folyamán. A magyarság ismét vallomást tett a hivatástudatról, amely életét a Kárpát-medence ölére telepedése óta betölti, s fegyverrel kelt védelmére Európa legnagyobb értékeinek: a humánus keresztény műveltségnek és a szabadság eszményének. A hadrakelt magyarság soraiban napról-napra megismétlődik a bizonyságtétel, hogy népünk minden egyes tagja mélyen és elevenen átérzi a küldetést és vállalja a szerepet, amelyet az emberi történéseket irányító Gondviselés — nemzeti történetünk évezredes tanúsága szerint — reánk bízott. Elgondolkozhatunk azon, hogy ez az újabb őrségre-állás, ez az újabb kiállás a magyar hivatás mellett éppen abban az évben történt, amikor népünk Iegjobbjaira emlékezünk, s így a magyar élet szellemi, erkölcsi és lelki erőinek forrásainál meríthetünk nemcsak kitartást küzdelmeinkhez, hanem tisztánlátást és lelki függetlenséget küzdelmünk eredményének latolgatásához. Mert — kérdezem — ki ne látná és érezné, hogy Tiborc ma is létében fenyegetett magyar, hogy Bánk bán ma is tragikus hőse az alkalmazkodó érdek és megingathatatlan férfiúi becsület, az egyéni boldogság és a közösségért viselt felelősség szemünk láttára folyó roppant küzdelmeinek; ki ne értené meg, mennyire figyelmeztető Kölcsey gyötrődése, amellyel romantikus borúlátásának komor éjjelein kutatta a „nemzeti hagyományokat“, s vívódott az oly időszerűen csengő kérdéssel: mi a magyar és ki magyar? S van-e jószándékú igaz magyar, akit keserű önváddal és marcangoló felelősségérzettel ne töltene el a látvány: milyen pathetikus nemtörődömséggel tér ki ez a nemzet immár száz esztendeje azoknak a problémáknak a megoldása elől, amelyeket Széchenyi mutatott meg neki, megmutatván egyben a magyarság szellemi és erkölcsi válságából egyedül kivezető reális módozatokat isi Ezek a módozatok elsősorban szellemi és etikai igényűek, s ezért kell nekünk is — egy szellemi és erkölcsi jellegű közösségnek — éppen a leghívebb magyar jubileumi esztendejében ezekre feltekintenünk. Széchenyi az eredményes nemzeti és társadalmi reformok alapvető feltételéül az erkölcsi megtisztulást és felemelkedést jelölte meg, s ezzel rámutatott a magyar lét sorsdöntő kérdésére: a nemzet élete csak úgy lehet viharálló, ha végső fokon nemcsak önmaga sajátosságainak és az európai humanitás igényeinek, hanem Isten erkölcsi szándékainak is megfelel. Spiritualizált és etikai igényű magyarság-szemléletéből következik az is, hogy a nemzettestben a vezetésre hivatottak kiválasztását nem materiális, testi értékek ismertető jegyei alapján, hanem kizárólag a „kiművelt emberfő“ alapján tudja elképzelni. A testi értékek túlbecsülésének, a szellemi zűr-zavarnak és erkölcsi kisigényflségnek bennünket már-már elborító napjaiban, a nemzet élete szempontjából lényeges értékek helytelen megítélésének sajnálatos eltévelyedései között jó ráeszmélni Széchenyi igazságára: vezetésre a „kiművelt emberfő“ hivatott, s a hazai keresztény társadalmat csak azok vezethetik a nem
