Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1941
15 megye tanügyének legfőbb vezetője volt, mindent elkövetett, hogy minél későbbre tolják ki azt az időt, amikor a tanácsköztársaság által megkívánt nyilatkozatot ki kell állítani. így hát folytattuk a tanítás munkáját, amely egyre nehezebb lett. Nem a tanulókkal volt baj. Nem számítva egy-kéí megtévelyedett ifjút, az ifjúságot nem lehetett elvonni a befolyásunk alól, s az intézetben majdnem teljesen a régi rend és fegyelem keretei között folyt az élet. Alsóbb osztályi tanítványaink a gyermeki lélek szeretetével ragaszkodtak hozzánk, s a felsőbb osztályok, különösen a VII. és VIII. osztály tanulói közül egy nagy csoportot semmiféle terrorral sem tudtak rákényszeríteni, hogy beállja- nak a diákszervezetbe s akik bent voltak, azok nagyrésze is kivonta magát az egyesületi életből. Tanáraikhoz való ragaszkodásuk megható volt, különösen az üldöztetés és megpróbáltatás szomorú napjaiban, amelyek elkövetkeztek ránk“. A május elseji egri ellenforradalmi megmozdulás után megszaporodtak a zaklatások. 6-án terrorcsapat vonult be a rendházba, a tanárok egy része a gimnázium helyiségeibe szorult. Dr. Werner Adolf igazgatót szuronyok között vitték a forradalmi törvényszék elé, dr. Tordai Ányost Füzesabonyban fogták el s Budapestre akarták vinni, mint ellenforradalmárt, csak azért, mert pap volt. Neuhold Ozsébet pedig letartóztatták s a fizikai múzeumban (ma fizikai szertár) őrizték, mert tiltakozott a terroristák erőszakos beszállásolása ellen. A csehek elleni offenzívával kapcsolatban Eger környéke is hadszíntérré lett, május 12-én a Felnémeten levő cseh csapatok ágyúzták a várost. A kétségbeesett szülők elviszik gyermekeiket, a tanári kar nem tartja őket vissza. Június 7-én befejezik a tanítást, 8-án, pünkösd vasárnapján évzárás, ünnepi Te Deum. „Micsoda szomorú évzárás! — kiált föl a krónikás. — Mély fájdalom a lelkekben, fáradt tekintet, szomorú arcok. Az ének, az imádság, mintha nem tudna a magasba szárnyalni! Egy fölemelő mozzanata volt az évzárásnak: ifjaink, társaik buzdítására, majdnem mindnyájan meggyóntak, megáldozfak . . . Halálos szomorúság vett erőt lelkűnkön; úgy éreztük, hogy örökre búcsút vettünk ifjainktól, akik a szívünkhöz nőttek, az iskola padjaitól, a tanári pályától. Könnyes szemmel tekintettünk magunk elé, vigasztalannak látva a nemzet s a magunk jövőjét. Miután tanítványaink szétoszoltak, készültünk a vándor-útra, mert most már a papi mivoltunkat megtagadó nyilatkozat kiállítása aktuálissá vált“. Megkezdődött a leltározás. Az „átképző“ tanfolyamokról fávol- maradnak. A jóakarók azonban addig tudták húzni-halasztani az eskütételt, míg meg nem bukott a proletárdiktatúra, s aug. 2-án az oláh csapatok be nem vonultak Egerbe. „Mindnyájan együtt voltunk, megőrizve azokat az anyagi és erkölcsi értékeket, amelyek ránk voltak bízva". Büszkeséggel jegyezzük föl a sok vihart kiállt akkori tanári
