Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1939
5 ha mégis sikerülne ily módon látszólag erkölcsileg szilárd, megbízható jellemeket nevelnünk, mindig el lehetünk rá készülve, hogy az ilyen kívülről megformált életek egyszer olyan problémákba ütköznek, melyeknek megoldására nem tekintélyi alapon kölcsönvett nézetek és életelvek, hanem saját meggyőződés és önálló jellem-szilárdság volnának szükségesek, — és akkor elvérzenek, elbuknak, meghasonlanak. Ellenkezője ennek a nevelő eljárásnak az, amelyet egyes ú. n. „modernek“ hangoztatnak. A liberalizmus individualitást bálványozó elméleteiből nőtt ki egy nevelési rendszer, mely a világháborút megelőző években nálunk is érvényesülést kívánt, és amelynek nemcsak a hivatásos nevelők, hanem a szülők között is sok szószólója, sőt gyakorlati megvalósítója akadt. Ez az irány (Tolsztoj, Ellen Key) öncélnak tekinti a gyermeket. Épen ezért korlát nélkül engedi őt fejlődni, és életének megindításánál, egyéniségének kialakításánál nem tekint sem erkölcsi, sem társadalmi gátakat. Pedig senki sem gondolhatja azt magáról, hogy az élete kizárólagosan az övé. Senki sem önmagáé: mindenki az Istené és azé a feladaté, hivatásé, amelynek megvalósítását az Úristen elébe szabta. Valamennyiünk élete a nemzet és család közösségeibe van ágyazva és az emberiség nagy eszményeinek szolgálatába állítva. Ez a szolgálat kötelezettségeket ró az egyénre, amelyek alól büntetlenül senki sem mentesítheti magát. Aki elveti a vallás eszményeit, az erkölcsi normákat, és nem tekint az egészséges társadalmi fejlődés tempójára, aki nem vállalja a munkára, köíelességfeljesííésre és fegyelemre szoktatás férfias feladatát, az szeszélyek, hangulatok, zabolátlan ösztönök uralmának dobja oda a gyermek lelkét. Törvényre, tekintélyre, nemes hagyományokra csakúgy szüksége van az emberi életnek, mint szabadságra, önállóságra és állandó haladásra, másként eltéved saját szertelenségeinek útvesztőjében. Fiainkat nem az élet „kiélésére“ s nem fiatal erőik „kitombolá- sára“ kell nevelnünk, hanem önmagát a mértéktartás előkelő fegyelmének alávetni tudó, a nemzet és társadalom Isten-akarta céljain áldozatosan munkálkodó, eszményi élet-szolgálatra. Igaz, vannak hatalmas nevelő egyéniségek és vannak erkölcsi, szellemi hajlamaikban már igen korán feltűnően kiegyensúlyozott gyermekek, s ahol ezek egymásra találnak, ott finom érzékenységgel szinte észrevétlenül formálódik ki a töretlen jellem. De az átlag nem ilyen, a nagy tömeg számára a korlátlan szabadság útja nem való. A saját tapogatódzó ösztöneinek vezetésére szabadon ráhagyott gyermeki egyéniség kifejlődésének aránylag rövid ideje alatt önmagától nem fogja megtalálni a felfelé vezető utat. Hiszen épen arra való a nevelés, hogy megrövidítse a kerülőket és megtakarítsa a gyermek számára a tévufakat, amelyeken az ember erkölcsi kultúrája évezredes fejlődése alatt bolyongott, míg a magasságba elért.
