Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1939
24 heteden úton ragadják napjaink társadalmát az emberies jólét, szociális gondozottság, feltörekvő jóakarat békés értékeinek fenyegető pusztulása felé. A keresztény humanitás és európai kultúra egére gigászian ijesztő árnyékok borultak rá. Gőgös, terpeszkedő népek, féktelen és vak emberek tolonganak a madáchi vásártéren, ahonnan elbujdostak az igazság, béke, megértés és együttműködés erényei, tovatűntek az erkölcs és szellem vezérlő eszményei. E forrongó, felzaklatoft világ közepett dolgozik lebírhatatlan elszántsággal népünk, az egész magyar nemzeti társadalom, dolgozunk mi magunk is. Talán nem időszerűtlen, ha a mai alkalommal is rágondolunk arra a szerepre és feladatra, mely éppen ma és éppen most az olyasféle egyesülésekre vár, amilyen a mi Diákszövetségünk is. Mi magunkat „öregdiákoknak“ nevezzük, és ügy érzem, hogy ez az elnevezés mintegy jelszóként magába zárja az értelmét, jelentőségét annak a magatartásnak, amelyet tőlünk, idősebb nemzedéktől napjaink magyar problémái megkövetelnek. A „diák“ szó a frisseségnek, fiatalos lendületnek, íenni-merésnek és elpusztíthatatlan életkedvnek a fogalmát takarja, az „öreg“ szó pedig jelen értelmezésben a megfontoltságnak, higgadt bölcseségnek, megértésnek és józan előrelátásnak jegyeit fejezi ki. Valóban, az a magatartás, amelyet e nemzet vezető társadalmi rétegének éppen napjainkban tanúsítania kell, szükségképpen magában hordja a nemzet életében sürgető magyar kérdések bátor megoldásának készségét csakúgy, mint a megoldás módjában megkeresését azoknak a feltételeknek, amelyek zökkenő és törés nélkül biztosítják a nemzet sorsának jövendő fejlődését és alakulását. A körülöttünk pusztító világégés, a nemzet jövendő céljai, a megnagyobbodott ország sürgető feladatai arra kényszerítik a magyar középosztályt, hogy kivetkőzve társadalmi hibáiból, magára vállalja a roppant munkát és áldozatot, amelyet a nemzetsors jövendő alakulása tőle megkövetel. Ebben a munkában két lényeges elem rejtőzik, amelyeket Széchenyi önmagunk megreformálásának és a nemzeti közlélek, közgondolkozás átalakításának nevezett. Önmagunk megreformálásának útján elkerülhetetlen a nemzeti bűnök — a hiúság, közrestség, önzés és áldozatkészséghiány — levefése. A nagy, belső átalakulásban az idősebb nemzedék kötelessége a példamutatás az utána jövők felé, mert nem feledhetjük, hogy a nemzetnevelés kötelessége az idősebb generáció feladata, s tőle azt várja a nemzet, hogy valódi értékeket, töretlen ideálokat hagyományozzon fiaira. Csak az elől-járók, az élen haladók, az ormokra már letelepedettek gyakorlati példája lesz képes az önzetlen munkavállalásnak, a közéleti tisztaságnak, a családi és társadalmi etika igényes követelményeinek, az őszinte és nemes eszménykeresésnek útján a fiatalabb nemzedékeket arra a magaslatra felvezetni, ahonnan a nemzeti sorsnak a múltnál derűsebb, biztatóbb és értékesebb ígéretföldje tárul fel a jövőbe kémlelő tekintet előtt. A nemzeti közlélek, közgondolkodás átformálásában rátalálunk magyarságunk két elodázhatatlan problémájára: az igazi, ősi, ösztönösen magyar művelődési értékek ápolására, fenntartására — és a magyar népi rétegek etikai, szociális és gazdasági felemelésének sürgető feladatára. Mi, idősebbek, valamennyien a liberális Magyar- országból jöttünk, egy nemzeti erejében hanyatló magyar társadalomból, amely ábrándos illúziókban lelte kedvét, és politikai belátás, ítélőképesség helyett álmok, ábrándok, — gyökeresen reális nemzeti célkitűzések helyett külsőséges, sujtásos kurucko- dás áldozatává lett. Úgy akarta a Gondviselés, hogy múltúnkból és bizonyos értelemben neveltségünkből is keserűen kiábrándulva, végre érett férfikorban találjunk rá az igaz magyar útra, amely a nemzettest különböző tagjainak egyenlő értékeléséhez, a népi rétegek felemeléséhez, a nemzet minden társadalmi osztályának megértő együttműködéséhez, az igazi nemzeti kultúra gyakorlati fogalmához, a nemzeti sors- közösség megértéséhez, — és így ősi magyar földön új, igazibb magyar élethez vezet.
